2011. február 5., szombat

ADY ENDRE

ADY ENDRE




Diósadi Ady Endre (Ady András Endre[1], Érmindszent, ma Adyfalva (románul Ady Endre), 1877. november 22. – Budapest,Terézváros, 1919. január 27.[2]) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. A magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei a fejlődést és a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek. Hazafi és forradalmár, példamutató magyar és európai. A szerelemről vagy a szülőföldjéről írt versei éppoly lényeges kifejezései az emberi létnek, mint a szabadság, az egyenlőség, a hit vagy a mulandóság kérdéseiről írott költeménye

Az egykori Görög utca

2002. szeptember 30. 01:00

Nemcsak görögöket, de még az utcájukat sem érdemes keresgélni a mai Tabánban. A hegyre kapaszkodó keskeny, köves út helyét rég benőtte a fű, felette pedig az új Erzsébet híd egy kisebb amerikai városba is beillő felüljárórendszerén dübörög az ideges főváros.
A századfordulón Budapest már beérte nyugati testvéreit, utcáin villamosok csörömpöltek, esténként fényárban úsztak a frissen felhúzott bérpaloták. 1903-ban aztán az Erzsébet híd átadásával egyszerre találkozott a minden részében megújuló Pest egy, a Balkán-félszigetről idekerült mozdulatlan kisvárossal. A Budai Hírlap egyik újságírója 1906-ban nemcsak megérezte ezt a hangulati szembenállást, de igazi lokálpatriótaként meg is védelmezte a „fejlődni” képtelen, öreg kerületet: „De ez a jobb part nemcsak csendes, hanem nem is fejlődik. Nem kap nagy bérkaszárnyákat, nem terhelik túl mindenféle hóborttal, ízléstelenséggel… a művészetek embere a bal part sivárságából átmenekül Budára.” Így tettek sokan, köztük a legismertebbek Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula.
Asszonyok is jártak ide, köztük Szépvadászné, aki Krúdy szerint az itteni borkimérések legjobb ismerőjének számított. „De amint a Görög utcai toronyban delet ütött az óra: már eltűnt Szépvadászné”, hiszen kocsmai bölcsessége mellett „gondos háziasszony” is volt egyben. Az aranyifjak pedig csak ilyentájt ébredeztek, hogy aztán az összevont „reggeli-ebédjüket” a félszáz tabáni vendéglátóhely egyikében költsék el. Mondjuk, itt, a Görög utcában, a Mélypincében. Megtalálni igazán nem volt nehéz. A Döbrentei téren a szerbek azóta lebontott temploma mellett kellett balra fordulni, s már ott is volt az ember.
Krausz Poldi Mélypince vendéglőjét azonban a „nyomorúságos viskók, apró házak halmazának” egyik földszintes saroképületében rendezte be. Ám ahogy ez már lenni szokott, inkább itt álltak meg a járókelők és nem a „tehetősebb építtetők jóvoltából” emelt klasszicista remekművek előtt. Krausz előtt görögök bérelték a kocsmát.

Pontosabban szerbek, de az akkori feljegyzésekben mindenki görög lett, aki a keleti egyházhoz tartozott. Sokak szerint nem is kocsma működött itt, hanem örömtanya. Őszintén szólva nem lehetetlen a felvetés, hiszen a századfordulón a Tabán igazi vigalmi negyedként szolgált. Az öreg Krausz, ha benne is volt az üzletben, biztosan nem erre lenne a legbüszkébb. Sokkal inkább kedvelt törzsvendégeire, Krúdy Gyulára, Bródy Sándorra, Szerb Antalra, Márai Sándorra, Székely Mihályra. A Mélypince igazi irodalmi kávéházként működött. Itt az írók, költők nem csak vizet rendeltek, mint a pesti kávéházakban, de meg tudták fizetni a finom sváb borokat, a „rácok módjára készített vörösborban rotyogó abárolt pontyot, a világon egyedülálló fenséges libamájat és a vagy tucatnyi finomsággal körített, gombával töltött csirkét, réteseket, sajtokat.” Hiszen nemcsak Himnuszt nem lehet üres gyomorral énekelni, ahogy azt Szabó Dezső mondta, de egyáltalán nem lehet az életről szépeket írni, ha korog az ember gyomra. A jóllakott írók pedig hálából megénekelték a Tabánt, megteremtve a legirodalmibb, legromantikusabb városrészét Budapestnek.
Ám a romantikához mit sem értő városvezetés 1933-ban csákányokkal verte szét a kicsiny házakat, köztük a Görög utcát, műemlékestül, mélypincéstül. Maga az utca még vagy tíz évig vezetett a semmiből a semmibe, csupaszul meredve a domboldalra. Az Attila körút rendezésekor aztán karthágói sorsra jutott maga is. (T. M.)



Forrás:Magyar Nemzet)

BENEDEK ELEK

BENEDEK ELEK

1859 szeptember 30-án született Benedek Elek, a nagy mesemondó




Benedek Elek országgyűlési képviselőként az ifjúsági irodalommal, népköltészettel, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. Az ifjúság számára meseátdolgozásokat, verseket írt. Meseíróként a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője.
Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Diákkorában néprajzi gyűjtőútra ment Sebesi Jóbbal. Újságíró lett, a Budapesti Hirlap és más lapok munkatársaként.
1887-től 1892-ig országgyűlési képviselő volt, egy ideig Szabadelvű párti, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott.
Napilapokat és folyóiratokat szerkesztett: Magyarság (1901–02); Magyar Világ (1902–03); Magyar Kritika (1897–99); Nemzeti Iskola (1890–1905); Néptanítók Lapja (1907–09).
1889-ben Pósa Lajossal együtt megindította az első irodalmi értékű, hazafias szellemű gyermeklapot, Az Én Újságom-at, Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztője volt a Jó Pajtás gyermeklapnak. Ifjúsági könyvsorozatot szerkesztett: Kís Könyvtár, amelynek folytatása B. E. kis könyvtára címmel jelent meg. 1900-ban a Kisfaludy Társaságnak is tagjává vált.
Az ifjúság számára készült mese-átdolgozásai (Ezüst Mesekönyv; Arany Mesekönyv) főként az (Ezeregyéjszaka és a Grimm mesék) átiratai: tucatnyi új kiadásaival, újabb átdolgozásaival évtizedeken át a legfőbb és legjobb magyar mesekönyvek voltak. Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt.



1921-ben hazatért a trianoni békediktátum által Romániához csatolt Kisbaconba, ott élt haláláig, ahol a Cimbora című ifjúsági lapot szerkesztette.
Mint meseíró, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője. Ifjúsági írásaival, szerkesztői működésével az élen járó pedagógusok között foglal helyet.

2011. február 4., péntek

CHOLNOKY LÁSZLÓ

CHOLNOKY LÁSZLÓ








Részlet Nemeskéri Erika-Cholnoky László pályája c.írásából:

Sikert hozó nagynovellája megjelenésekor azt írja barátjának, BitskeyLajosnak: „Halottaimból való feltámadásom emlékére ezt az elbeszélést fel ajánlom legkedvesebb három emberemnek. Éspedig
1. Legjobb, sőt egyet len igazi jóbarátomnak: Bitskey Lajosnak.
2. Munkatársamnak, ingadozá saimban megtámasztómnak, viszont hanyattestemben hűséges hanyatteső-társamnak: Bitskey Lajosnak.
3. Egyetlen félelmes agyvelő-konkurrensem-nek: Bitskey Lajosnak.

Ez az utóbbi kitétel nem sok konkurrenciát látszikcsinálni az ibolyának a szerénység szimbolizálásának terén, de tehetünk miketten arról, hogy kitekintvén kastélyunk színes, ódon üvegablakain aprófekete pöttyöket látunk ottlenn nyüzsögni."




Azért minősíti Cholnoky Bitskey Lajost hanyatteső társának is, mert részes az ő pokoljárásában.Bitskey hivatalnok volt, aki a nappali élet szürke
egyhangúságából rendszerint a kocsmai éjszakák világába menekült. Amit nem mert nappal, megélte éjszaka. Olyan elánnal élte a kocsmázó-éjszakázóéletet, hogy még Krúdy is ismerte. Elfelejtett költőként tartja számon a tabáni kocsmák régi törzsvendégét.

Cholnoky nyugtalanságát viszi-hordjabarátjához, akivel néha ugyan évekig nem találkozik, de azután úgy érzik,hogy percig sem tudnak meglenni egymás nélkül, noha homlokegyenest el lenkezik a természetük. De egy-két titokzatos lelki srófjuk hajszálnyira„ugyanarra a kvintre" jár. „A különösen erős vonzalomnak azonban— a Régi ismerőst idézzük — mégis az lehetett a valódi titka, hogy a jóbaráta rejtőző, rendkívül finomlelkű megértők ma már kihaló szektájához tarto zott."
Bitskey Lajos alakja sokszor megjelenik a Cholnoky-novellákban. Az alak változatai mind ugyanazt az elveszített harmóniát keresik a tabáni
kiskocsmák alkonyi és éjszakai zajlásában.



,,A tabáni kiskocsmák világában— mondhatjuk Krúdyval
—, ahol délutánonként azért is szokás az ivóasztal mellett könyökölni, hogy a borivó fiatalkori boldogságaira gondoljon; a kísérteties bormérő helyett álmodozásában szép leányt lásson; a tikkadt szomjúságban a mély pincék borain kívül álomkortyokban is üdüljön a lét valósága elől, miközben ezeregyéjszakai nőalakok mendegélnek el az ablakok előtt: — mondom, a Görög-utcában, a régi templom árnyékában, a Kereszt téren, ahol mozdulatlan emberek ülnek a kocsmák félelmetes, de hívogató sötét sarkaiban.
Bitskey egyik volt ezeknek a tántorgó filozófoknak, s nem akárki köztük, legalábbis Cholnoky értékrendje szerint nemakárki. A Régi ismerősben egyenesen saját nevén szerepel. Bitskey költő volt, de ki emlékszik már rá, sóhajt utána ugyancsak Krúdy. Költő volt,vagyis volt egy képzeletből és múltból megszőtt világa. S míg napközben a szürke hétköznap óráit morzsolta, alkonyat után, a tabáni sötét kocsma sarokban megelevenült, ami rejtett volt nappal, a képzeleti, a múltbéli tündérvilág. S maga Cholnoky is egyike volt az ilyen két világú tabáni kocsmázóknak.



1917-es néhány hónapon át vezetett naplója is megemlékezik Bicsakról, vagyis Bitskeyről, a nevezetes barátról. Bicsak hamarabb elunta kettőséletét, s öngyilkossággal végezte. Krúdy Zöld ász című kisregénye őriztemeg a leginkább ezt a mámoros öngyilkos-jelöltet az utókor emlékezete számára, aki pontosan azt tette, amit az ilyen kétlelkű kocsma járóknak— úgy látszik — a végzet szerint tenniük kellett. Akik életükben sem tudják nélkülözni, hogy legalább az éjszakáik telve legyenek visszajáró kísértetekkel, azok végül is nem félnek már a haláltól, sőt, inkább kedvüket lelik benne,mint életükben, amely egyre inkább értelmét veszti számukra.


Krúdy írja azt is, hogy

„Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra."


Cholnoky László életrajza ITT
Szini Gyula nekrológja ITT


Forrás:Nemeskéri Erika-CHOLNOKY LÁSZLÓ PÁLYÁJA
Hegedüs Géza: A MAGYAR ÍRÓK ARCKÉPCSARNOKA

DÉRYNÉ

DÉRYNÉ






Schenbach Rozália néven született Jászberényben, apja, Schenbach József, patikus volt. Első énektanára édesanyja volt. Emlékezéseiben azt írta, hogy ha gyermekként nem erőltetik rá a magasabb hangokra, akkor ő alt hangú énekes maradt volna. Szülei Pestre küldték, hogy németül tanuljon, itt került kapcsolatba a színészettel. 1810-ben szerződött a második magyar színtársulathoz, amely akkoriban a Hacker-féle táncteremben, az ún. Hackerszálában volt. Itt színjátszást és éneket is tanult és ekkor magyarosította a nevét Széppatakira, Benke József színigazgató javaslatára. Katona József, aki akkoriban a színház dramaturgja volt, feleségül kérte, de ő pályatársát, Déry Istvánt választotta. A házasság nem tartott sokáig, hamar elváltak. Katona József erre a reménytelen szerelemre emlékezve írta később A rózsa, avagy a tapasztalatlan légy a pókok között című vígjátékát.
1812-ben a német színészek elhagyták az elavult, 1774-ben színházzá alakított Rondellát, hogy új, 3000 személyes színházba költözzenek, az épületet a magyar színészek vették birtokba. 1814-ben azonban a Pest város Szépítő Bizottsága a színház lebontása mellett döntött, így 1815-re a színészek otthontalanná váltak és szétszéledtek.




A Magyar Theátrum társulatának névsora 1813-ban

Déryné a társulat feloszlása után Egerben és Miskolcon játszott, de eljutott Pozsonyba és Komáromba is. 1821-benSzékesfehérvárra szerződött, de nagy sikert aratott a pesti német színházban való vendégszereplése. 1823-ban kerültKolozsvárra, ahol sokat tett az operaelőadások elindításáért és népszerűsítéséért. Ő játszotta például Mozart Don Juancímű operájában Donna Anna szerepét. Egy következő pesti vendégszereplésen szerződést ajánlottak neki a pesti német társulathoz, de ő elutasította.
1828 és 1837 között Kassán élt, ez a korszak volt művészetének és népszerűségének csúcsa. (Kassán előzőleg már 1816-ban fellépett, ekkor adtak elő először magyar nyelvű színdarabot a városban.) 1837-ben a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött, de a kritika játékát elavultnak bélyegezte, ezért elhagyta a várost, Kassán, Kolozsvárott,Debrecenben és kisebb vidéki városokban játszott. Népszerűsége folyamatosan csökkent, ezért visszatért Pestre, ahol kisebb szerepeket kapott a Nemzeti Színházban.
Déryné 1852-ben visszavonult a színpadtól, kibékült férjével, aki akkor Diósgyőrben volt gazdatiszt és annak 1862-es haláláig együtt éltek. Ezután Miskolcra ment, nővéréhez.
Még egyszer, utoljára 1868-ban színpadra lépett, Egressy Ákos jutalomjátékán. Halála előtt megírta emlékezéseit, amely a magyar színháztörténet fontos kordokumentuma.1872. szeptember 29-én halt meg, sírja a miskolci Szent Anna-templom temetőjében van nővéréével együtt (Kilényi Dávidné Széppataki Johanna, 1789–1878). Egykori lakóháza a diósgyőri vár mellett ma múzeum.



ÁGAY ADOLF

ÁGAY ADOLF


.....................Ágai Adolf ....................
(Jankovác1836március 31. – Budapest1916.) jeles humorista és lapszerkesztő, tanult orvos, a Kisfaludy Társaság tagja. Írói pályáját 1854-ben Antoinette című eredeti beszélyével kezdte meg a Hölgyfutárban. Ezután bécsi leveleket írt szintén a Hölgyfutárba (185457) és a Vasárnapi Ujságba (185781).Humoros tárcaleveleivel először a Honban lépett fel 1865-ben Porzó álnév alatt, majd a Pesti Naplóban, a Vasárnapi Ujságban a Magyarország és a Nagyvilágban folytatta, utóbbinak csaknem egy évtizedig (187079) szerkesztetője is volt. Ő indította meg a Borsszem Jankó című élclapot;.Ágai mint élclapíró ügyesen, elmeéllel tudta ostorozni, nevetségessé tenni a politikai és társadalmi félszegségeket, a Borsszem Jankó alakjaival, melyeket nagyrészt maga teremtett, csakhogy a gúnynak és az iróniának itt is, mint tárcáiban, ritkán van mélyebb háttere, termékenyítő erkölcsi magva; a szatírai jellemzés könnyen tért enged nála a torzító hajlamnak és alakjai hamar a groteszkbe mennek át.

Kiemelkedő műve az UTAZÁS PESTRŐL BUDAPESTRE (<----olvasáshoz katt ide)

FISCHER ÁRPÁD

Fischer Árpád
A Budavári Önkormányzat Díszpolgár adományozási irata 1995-ből:
† Fischer Árpád - 1995:
Fischer Árpád az I. kerület múltjának kutatója, dokumentálója, önkéntes helytörténésze. Kerületünkről, ezen belül a Tabánról, a Krisztinavárosról minden adatot, fellelhető dokumentumot összegyűjtött, jelentős értékű helytörténeti anyag birtokosa. Egy később létrejövő helytörténeti gyűjtemény alapja lehet a többezer könyv, képeslap, térkép és metszet. a köztiszteletnek örvendő Fischer Árpád évtizedek óta foglalkozik a kerület történetével, korábban rendszeresen publikált. az I. kerület szakértőjeként kiemelkedő szerepet töltött be a helytörténeti vetélkedőkön. A Tabáni Barátok Körében szervezte e városrész múltját feldolgozó előadásokat, találkozókat. Munkássága, szellemi és anyagi áldozatvállalása, a kerület iránt érzett elhivatottsága alapján méltán megilleti a díszpolgári cím."A díszoklevél szövege:
Budapest Főváros I. kerület Önkormányzata
ezúton adja tudtára mindazoknak, akiket illet, hogy midőn közügyeinek intézésére a mai napon képviselő-testületi ülést tartott, 574/1995. számú határozatában kinyilvánította.
Fischer Árpád tanár úr egész életét a kerület múltja megismerésének és felkutatásának, régi emlékei, jól bevált szokásai megmentésének szentelte, és ezzel dicséretesen előmozdította polgári hagyományainak közkinccsé tételét. Olyan korban, amelyben az értékek megőrzése, e hagyományok fenntartása különösen fontos kötelesség, amelyben az áldozatos munkának újra meg kell adni a becsületét, a kerület polgárainak választott testülete Fischer Árpád tevékenységét követendőnek ítélte, példamutatónak tartotta, gyűjteményének megőrzését feladatának határozta meg, hogy a kerület lakosai, elsősorban fiataljai és tanulói minél inkább tisztában lehessenek koronázó városunknak történelmével, honvédő katonáinak vitézségével, polgárainak dicséretes hagyományaival, kézműveseinek szorgalmával, mindennapjainak életével. Éppen ezért a testület fent megírt számú határozatával Fischer Árpád tanár urat az iránta táplált tisztelet és nagyrabecsülés bizonyságául Budapest Főváros I. Kerület díszpolgárává kikiáltotta és megválasztotta, és neki ezen oklevél erejével mindazon jogokat, amelyekkel a kerület polgárai élhetnek, mindazon kiváltságokat, amelyekkel a kerület díszpolgárai rendelkeznek, ünnepélyesen megadja.
Kelt Budapest Főváros I. Kerület Önkormányzata 1995. december 14-én tartott képviselő-testületi üléséből.

GREXA GYULA

Grexa Gyula


GREXA GYULA FOTÓI A TABÁNRÓL


GREXA GYULA (Bp., 1891. jan. 2. - Bp., 1977. nov. 13.): művelődéstörténész, tanár. Abp.-i tudományegy. bölcsészkarán végzett, bölcsészdoktorátust szerzett. Áll. ösztöndíjasként tanulmányozta a firenzei Laurentiana könyvtárat, a lipcsei Buchgewerbehaust, a berlini és müncheni áll.-i könyvtárakat. A polgári demokratikus forradalom idején gr. Károlyi Mihály belső munkatársi köréhez tartozott (1918-19). Könyvtáros a MNM-ban 1919-től, majd 1927-től nyugdíjazásáig, 1949-ig a Werbőczi (ma Petőfi) Gimnáziumban tanított, működését emléktábla őrzi. Gazdag hanglemezgyűjteményéből több zenei előadást tartott a Magy. Televízióban. - M. Caraffa és az eperjesi vértörvényszék (Rozsnyó, 1913); Arany János Csaba királyfija (Bp., 1917); A Csaba-monda és a székely hunhagyomány (Bp., 1922); A közművelődési könyvtárak fonotékáinak feladata a zenei ismeretterjesztésben (Bp., 1971); A magyar királyi korona problémái - Die Probleme der ungarischen Königskrone (Überlieferung und Auftrag, Wiesbaden, 1972). - Irod. Palojtay Béla: Elment a Tanár úr, akinek rossz diákja nem volt (Magy. Nemzet, 1977. 279. sz.). - Szi. Bárány Tamás: Apátlan nemzedék (r., Bp., 1960).

HELBING FERENC

HELBING FERENC


....................................... Helbing Ferenc grafikája:KIRKÉ



Művészeti tanulmányait az Iparrajziskolában és az Iparművészeti Iskolában végezte, majd nyomdavezetőként helyezkedett el. 1906-ban az Iparrajzisk., 1910-től az Iparművészeti Isk. grafika tanárává nevezik ki, majd rektora volt 1927 és 1936 között. A Wodiáner-féle könyvtábla pályázaton tűnt fel, majd a Révai-féle pályázaton is sikerrel szerepelt. Címlaptervei szorosan a könyv tartalmához igazodnak. 1898-ban a Költők albumára hirdetett pályázaton első díjat nyert. Karierrje szorosan kötődik a litográf technikához, kezdetben. Magyar bankjegyek tervezésével is hírnevet szerzett. A Magyar Nemzeti Galériában megtekinthetőek az alkotásai. 1920 és 1935 között számos bélyeg tervét készítette el, az 1920-as évek meghatározó bélyegtervezője volt Magyarországon. A Koronás Madonna sorozat 5000 koronás értékének tévnyomata, a Fordított Madonna az egyik legértékesebb magyar bélyegritkaság.
Helbing Ferenc grafikája: Az 1920-as 1000 koronás bankjegy



Művészeti munkássága jobbára az alkalmazott grafikához kapcsolódott. Szecessziós stílusú könyvillusztrációkat (Keleti mesék, Magyar-hun mondák képekben), kötés-, címlap- és fedélterveket, ex libriseket, bélyeg-, bankjegy- és éremterveket (Corvin-koszorú), egyedi grafikai lapokat, díszokleveleket és plakátokat készített. Jelentős érdemei vannak a modern sokszorosítógrafikai eljárások hazai meghonosításában. Kiváló réz-, fametsző és litográfus volt, s a magyar reklámgrafika úttörői közé tartozott. Munkáival sikeresen szerepelt a hazai és a nemzetközi kiállításokon és pályázatokon. Tagja volt a századelő és a két világháború közti korszak művészeti egyesületeinek (Magyar Aquarell- és Pasztelfestők Egyesülete, Magyar Grafikusok Egyesülete, Magyar Rézkarcolóművészek Egyesülete stb.), valamint egyik vezetője a művészetirányító kormányzati szerveknek (Magyar Országos Képzőművészeti Tanács, Műemlékek Országos Bizottsága, Egyházművészeti Tanács, Országos Ösztöndíj Tanács). A 40-es években még részt vett kiállításokon, s mivel művésztanári működése során festő- és grafikusnemzedékek egész sorát nevelte fel, hatása kitapintható a XX. sz. második felének magyar művészetében is (tanítványai közé tartozott - többek között - Zórád Ernő, Kaesz Gyula, Szántó Piroska, Bálint Endre, Amerigo Tot, Sigismund Kolos-Vary).
- Annak idején, közvetlenül a lebontás előtt rengetegen fotózták, festették a Tabánt. Kiket ismert, kiket becsült közülük?-kérdezték egy interjúban Zórád Ernőt 2002-ben.
"Talán a Göböly Jóskát, aki ma is él. Valamivel fiatalabb nálam. Ő is a Fehér sas téri polgáriba járt, onnan ismertem. Találkoztunk akkor is, amikor ott, kint festettünk. Említhetném még egykori igazgatómat az iparművészeti iskolán, Helbing Ferencet vagy Haranghy Jenőt. Helbing arról volt nevezetes, hogy ő rajzolta a pengőbankjegyeket."

I

VITKOVITS MIHÁLY

Vitkovics Mihály ősei a hercegovinai Trebinje mellől származnak, akik a török elől Magyarországra menekültek. Apja Vitkovics Péter (Petar Vitković) szerb ortodox espereslelkész, anyja Glisics Mária (Marija Glišić) volt. Egerben töltötte gyermek- és tanulókorát; 1791-től 98-ig ugyanott végezte gimnáziumi tanulmányait, csak a retorika egy évét (179596) tanulta Budán). Jogi tanulmányainak első évét Pesten, a másodikat Egerben végezte; azután ismét Pestre ment törvénygyakorlatra, s 1805-ben letette az ügyvédi vizsgát. 1800 körül beleszeretett egy Bernáth Lidi nevű egri leányba, akit – míg ő távol volt –, máshoz erőltettek. Ezt a csalódását még később is fájlalta. Atyja 1803-ban budai plébános lett, s ő szüleinél a tabáni szerb parókián, a rácvárosi templom mellett lakott.

Már deák-korában sokat olvasott és írogatott. Pesten megismerkedett Virág Benedekkel, Horvát Istvánnal, Szemere Pállal,Révai Miklóssal. 1807-ben részt vett az országgyűlésen mint ifj. gróf Zichy Ferenc küldöttje. A színészet iránt is melegen érdeklődött, s maga is írt és fordított színműveket. A „Megengesztelés” c. fordítása (francia eredeti után írta Weissenthurn Johanna) 1809. április 26-án színre is került; több fordítását nem adták elő, nyomtatásban se jelent meg. Két darabot szerbre is lefordított; ezeket halála után kiadta a szerb Matica. Két eredeti darabja: „II. Rákóczi Ferencz Rodostóban”, amelyet Mikes Kelemen leveleiből írt, és a „Mars Vénussal Murány alatt” csak Toldy Ferenc följegyzéseiből ismeretesek.

Kazinczy Ferenccel 1808-ban ismerkedett meg személyesen. Ő alapította Horvát Istvánnal és Szemerével „Kazinczy pesti triászát”, amely saját szavai szerint célul tűzte ki „Kazinczynak irányát a fővárosban képviselni, a közrehatását támogatni”. Kazinczyval sűrű levelezést folytatott (1808. szeptember 19-től 1824. május 30-ig 52 levelét közli a „Kazinczy Ferencz Levelezése” c. gyűjtemény). Kazinczy 1811-ben hozzá intézte híres episztoláját, mely a „Tövisek és Virágok”-kal együtt megindította a nyelvújítási harcot.

Vitkovics a főváros legkeresettebb ügyvédjévé lett; Deák Ferenc is nála jurátuskodott. Miután feleségül vette Manoli Popovics Theodorát (Teodora Popović Manoli), Szerb utcai háza az írók állandó gyülekezőhelye lett, ahol a komoly irodalmi vitákat és tanácskozásokat rendesen vidám lakomák fejezték be. Kellemes modoráért, elmésségeért, áldozatkészségeért mindenki szerette. A magyar könyvek kiadása és terjesztése körül fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki. Felekezetének is buzgó támasza volt egész életében. 1828-ban részt vett azMagyar Tudományos Akadémia szervező bizottságának ülésein, de akadémiai tagságát nem érhette meg. Meghalt 1829. szeptember 9-én, Pesten vízibetegségben. Sírja a régi ferencvárosi temetőben volt.

Vitkovics Mihályt szoros barátság fűzte Lukijan Mušickihoz a szerémségi Šišatovac monostor archimandritájához, aki maga is szerb klasszicista verseket írt.
Művei [szerkesztés]

Költeményei jelentek meg az Erdélyi Múzeumban (1814–15.) és az Athenaeumban (1841. II.); czikkei a Tudományos Gyűjteményben (1817. VIII. Az óhitű magyar nőkről), XII. Hazafiui elmélkedés, 1819. «A rácz nyelvről», Szerbia állapotjának rövid ismertetése, a czenzura által betiltva, 1821. XI. A magyar könyvek terjesztéséről); a Magyar Dámák Kalendáriumában 1815-re Pozsonyban (két darab eredeti mese); a Szépliteraturai Ajándékban (1821); az Aurórában, (1882–32); a Koszorúban (1828); a Hebeben (1825–26); a Felső Magyarországi Minervában (1827. IV.)

1. Halotti vers, mellyet boldog emlékezetű báró Orczi József ő Nagyságának Karátson havának 14. napján 1804. eszt. Gyöngyösön történt halálára hazafiúi tisztelettel írt. Buda.

2. Örömversek azon gyászos hír után, melly a nagyérdemű s főtiszt. Paintner Mihály rátóti prépost úrnak halálát hazudta, mikor a győri kerületben az oskoláknak királyi főigazgatójokká neveztetett. Révai Miklós úrnak vigasztalásul írták három igaz tisztviselőji, Pest, 1805. (Horvát István és Ferentzi Jánossal).

3. Magyar dal, mellyel a prédikátorok rendén levő nagy érdemű Horváth Eusebius urat, midőn Egerből eljötte után a budai főgymnasiumban tanítóvá választatott, hálaadásul megtisztelte volt tanítványa. 1806. Buda.

4. T. T. Senkviczi Kovachich Márton urhoz, midőn megboldogult hitvesének Hajóssy Johannának képét rézre metszette, tiszteletül írta. U. ott, 1806. (Költemény).

5. Ad Hungaros veteri gentis more arma parantes Pestini, 1809. (Latin és magyar költemény).

6. Egy magyar nemes felkelőnek bútsú dala az ő mátkájátul. Május 1-sőjén 1809. U. ott.

7. Vitkovits Mihály meséji és versei. U. ott, 1817.

8. Fő Tiszt. Fejér György prépost úrnak a győri tudománykerület főigazgatójának tiszteletére. Bécs, 1818. (Költemény.)

9. Méltóságos Székhelyi Majláth György ő cs. k. Felségének az ítélőszékekben személyes helytartója sat. halálára. Pest, 1821.

10. T. Pilis Szántói Jurkovits Mátyás úrnak, Temes vármegye tábla birájának Pilis Szántón Julius 12. 1825. lett beiktatására. U. ott. (Költ.).

11. Mélt. Vajai Vay Ábrahám urhoz, midőn Borsod vármegyében április 26. 1825. első alispánná választatott, barátságos tiszteletből. U. ott, 1825. (Költ.).

12. Méltgs Báró Wenckheim urhoz, T. Arad vármegyei főispányi hivatalba junius 27-ikén 1825. lett beiktatásakor hálaadó tiszteletül. U. ott. (Költ.).

13. Vitkovits Mihály művei. Kiadja Szvorényi József. Budapest, 1879. Három kötet (I. Költemények. II. Prózai művei. III. Válogatott levelek. Nemzeti Könyvtár V. VI., VIII.).

14. A kunsági utazás. Saját gyűjteményéből közzétette Széll Farkas. U. ott, 1887.

Levele Guzmicshoz Pest, 1824. június 5. (Irodalomtörténeti Közlemények 1900.).

KALMÁR PÁL

KALMÁR PÁL



Édesapja Jász-Nagykun-Szolnok megyében járásbíró, édesanyja a történelmi Czebe család leszármazottja. Iskoláit a Felvidéken, Podolinban és Debrecenben végezte, mivel a katonai pályát ambicionálta Nagyváradon a Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskolában is tanult.


19 éves korában jelentkezett a Vígszínház fiatal énekeseket kereső felhívására. Stefanidesz Károly kolozsvári színigazgató javaslatára énekelni tanult. Tanárai Anthes György, Hilgermann Laura és Makai Mihály voltak. 1923 és 1925 között a Színészképző iskola hallgatója. Az Operettszínház segédszínésznek, később a kaposvári és pécsi társulat bonvivánnak szerződtette.
A harmincas évek elejétől fellépett a Rákóczi és Síp utca sarkán álló Ostende -1100 vendéget fogadni tudó- kávéházban. Itt fedezte fel az Columbia Gramafon Társaság képviselője és 1932-től szerződtették. Ekkor indult nemzetközi karierje. Rendszeresen vendégszerepelt Londonban[1], Párizsban, Berlinben és Bukarestben is. A kor legnagyobb slágereit lemezre énekelte, gyakran szerepelt a rádióban is.

Az egyetlen film, amelyben hangját hallhatjuk, az 1935-ben készült "Szent Péter esernyője" c. film, melyben Básthy Lajos énekhangjaként két dalt is énekel.1936-tól a német ODEON cég jelentette meg lemezeit. A lemezfelvételek idejére a háború alatt a harctérről is szabadságolták.

A háború után kényszerű okokból -Weygand Tiborhoz hasonlóan- pályafutása megszakadt. A Budapesti Szerelőipari Vállalatnál helyezkedett el mint hegesztő és köszörűs. Munkájáért még sztahanovista kitüntetést is kapott.
1954-től énekelhetett ismét. Állandó fellépőhelye a krisztinavárosi Márványmenyasszony étterem lett. Lemezfelvételt már nem készítettek vele, a rádióban tartósan "indexre" került. 1968-ban egy operáció miatt elveszítette hangját, többé már nem énekelhetett. A Tangókirályként is aposztrofált énekessel mintegy kétezer lemezfelvétel készült.





KÁLNAY LÁSZLÓ


"Krúdy Gyula érettségi után 17 éves korában Debrecenbe, majd Nagyváradra került
tulajdonképpen joghallgatónak, hogy folytassa a nagyapa és az apa mesterségét. De egy
pillanatig sem hallgatta a jogi előadásokat, úgy sejtjük be sem iratkozott, ellenben haladéktalanul
dolgozó társa lett a debreceni, illetve nagyváradi lapoknak.
Azonban nem volt sokáig maradása sem Debrecenben, sem Nagyváradon. Gyűlölte
a sablonos újságírói munkát és különben is Pestre vágyott, Pesten akart író lenni.
Ez időtől fogva nem írt többé nyíregyházi lapba, írásait kezdték a pesti lapok közölni,
de látogatóba gyakran elnézett szülővárosába. Ám napközben Nyíregyházán senki nem látta,
Aludt vagy írt, bizony senki nem tudta, csak úgy uzsonna időben, délután 5 óra tájban jelent
meg a „jurás bácsi" vendéglőjében, ahol már várta a legjobb és legkitartóbb nyíregyházi
barátja, Kálnay László ügyvéd és író. Kálnay sokkal idősebb volt Krúdynál, apja lehetett
volna, mégis olyan ifjonti cimboraságban éltek, mint két egykorú nagyon fiatalember. Kálnay
nem tartozott a jól kereső ügyvédek közé, nem is sokat törődött az irodájával, ott is hagyta
pár év múlva végképp az ügyvédséget s lapot indított Nyíregyházán. Negyven éves már
elmúlt, mikor író lett, kicsit régies, hosszadalmas, de tehetséges elbeszéléseket írt, melyeket
Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja közölt. Nem is írt másüvé, kizárólag csak a Budapesti
Hírlapba. A kinézésében volt valami művészies, őszbe vegyült császárszakállt hordott, széles
fekete szalagon szemüveget, a fekete szalag a fülére volt csapva és télen hatalmas nagy bundában
járt, amelyet szorosan összefogott magán. Ez a bunda rendkívüli viselet volt abban az
időben, bundát a férfiak csak kocsin vagy szánon való utazás közben viseltek, városban
bársony galléros vastag télikabát volt a módi. A bundás Kálnayn azonnal látni lehetett,
hogy nem valami közönséges nyárspolgár, sokkal több annál: művész—író. Ezenkívül
okos, szellemes, meglehetősen művelt ember is volt, csak éppen . . . csak éppen az italt és az
éjszakázást szerette módfelett.
Nos, ez az öregedő Kálnay László kebelbarátja volt a fiatal Krúdy Gyulának, akit az
említett uzsonna időben már várta Jurás bácsinál az egyszer és mindenkorra lefoglalt külön
asztalnál. Fél liter nyíri vinkó már az asztalon állott, mindig fél literenként rendelték a bort,
hozzá természetesen a megfelelő szódavíz.
Most aztán mélyen az éjszakába benyúló italozás következett, egyik félliter a másik
után és mert a hosszú bajuszú Jurás vendéglőjét éjfélkor bezárta, a két barát elindult végiglátogatni
az összes éjjeli kocsmákat és kávéházakat, volt ilyen szép számmal Nyíregyházán.
Egy-egy helyen csak rövid időre tanyáztak, csak egy pohár italra néztek be, de ez a pohár
ital már többnyire nem nyíri vinkó volt. Miről beszélgettek vajon az ötvenéves öregedő író
s a 20 éves Krúdy Gyula? Ki tudná megmondani, de olykor dúdoltak mind a ketten, dúdolva
haladtak az éjszakai Nyíregyháza utcáin és sokáig egy szót sem szólottak egymáshoz




KAPITÁNY ANNI


A mély hangú énekesnő a két világháború között és 1945 után is itthon és a nagyvilágban egyaránt sikereket aratott.Számos dalát még a 60-as években is műsorukra tűzték a táncdalénekesek.
1976-ban halt meg New Yorkban...


Kapitány Anniról bővebbet ITT ( anol további 14 dala is meghallgatható)



KAZINCZY FERENC


Kazinczy Ferenc (1759-1831)

Érsemlyénben született 1759. október 17-én.
Magyar irodalmi arcképcsarnok
Apja Kazinczy József, anyja Bossányi Zsuzsanna; ősei a Rákóczi-család szolgálatában emelkedtek fel gazdag középbirtokosokká.
Apja nagy gondot fordított gyermekeinek neveltetésére. Ferenc otthon kezdett tanulni, ötéves korában írja első levelét szüleinek. 1768-ban öccsével Késmárkra kerül; 1769. szeptember 11-én lépett Dénes testvérével és Szirmay Andrással együtt a sárospataki kollégium falai közé. A grammatikai és a szintaxista osztályok elvégzése után a poétikai és retorikai tanulmányok már örömet és szellemi izgalmat okoztak. Előbb az antik klasszikusokat (Homérosz, Vergilius, Horatius, Ovidius), majd a kortárs írókat (Bárótzi Sándor, Bessenyei, Baróti Szabó Dávid) olvassa.
1774-ben váratlanul meghal apja. 1775-ben, anyja unszolására adja közre első művét:Magyar Ország Geographica , az az Földi állapotjának Le-rajzolását, mely Kassán jelent meg, s melyet később „hirtelen összefirkált, szurkos munkának” nevez. Tanárai biztatására lefordítja és Kassán megjelenteti Bessenyei György korai művét, a Der Amerikanert. A kiadásra Bessenyei elismerő levéllel válaszol. 1777-ben pesti és bécsi utazást tett. 1779-ben befejezi iskolai tanulmányait, Kassára kerül patvaristának, azaz ügyvédbojtárnak Tarnói Milecz Sámuel mellé.
1780-ban mély lelki válságba kerül, amelyből a felvilágosodott irodalom, elsősorban Gessner, Wieland segítségével lábalt ki. 1781-ben Eperjesen Toperczer Zsigmond mellett végzi joggyakorlatát. „Szerelmesen s a legtündéribb tájon, melyet képzelhetni, s könyveim birtokában, Eperjesen éltem életem legtündéribb szakát” - emlékezett vissza az itt töltött időre. Szerelme Steinmetz Ninon iránt - mint minden későbbi szerelem - hirtelen fellángoló, szenvedélyes lobogás.
1782-ben jurátusként Pesten élt; 1784. január 16-án Török Lajos gróf ajánlására vették fel a Miskolcon működő Erényes Világpolgárok elnevezésű szabadkőműves páholy tagjai közé. A beavatási ceremónián az Orpheus fedőnevet kapta.
1784-ben Sáros és Abaúj megye táblabírája, Zemplén megye tiszteletbeli aljegyzője. Kassán telepedett le. 1786-1791 között tíz északkeleti vármegye iskoláinak felügyelőjeként a jozefinus rendszer iskolapolitikájának támogatója, megvalósítója. A szabadkőműves páholy megszűnte után belép az önművelést célul kitűző Rózsa Rendbe, ahol a Fichtenbaum Kálmán nevet kapta. A szalonban ismerkedett meg a Süsie-nek emlegetett Kácsándy Zsuzsannával, Radvánszky Terézzel, Kácsándy Terézzel, Radvánszky Polyxénával, Jennyvel és a nem azonosítható Júliával.
1788-ban Baróti Szabó Dáviddal és Batsányi Jánossal együtt megalapította Kassán a Magyar Museumot; Batsányi átírta Kazinczy tervezett előszavát, ezért irodalmi hármas szövetségük felbomlott; 1790-ben Orpheus címmel maga adott ki folyóiratot. 1788 és 1792 között ötször utazott Bécsbe. II. József halála után elveszti iskolafelügyelői állását.
1790. május 21-én Budán őrt állt a visszahozott korona mellett. 1791-től baráti kapcsolat fűzte Hajnóczy Józsefhez; 1794-ben Szulyovszky Menyhérttől megkapta a jakobinus kátét. A nagykárolyi főispáni beiktatási ünnepélyen megismerkedett Szentmarjay Ferenccel.
1794. december 14-én Regmecen őrizetbe vették, Budára vitték. 1795. május 16-án halálra ítélték; május 29-én királyi rendelettel kegyelmet kapott; ez bizonytalan ideig tartó várfogságot jelentett. Szeptember 26-án elszállították Budáról, s megkezdődik hetedfél esztendeig tartó fogsága. 1795. október 7. és 1798. június 21. között Spielbergben, 1798. július 6.-1800. június 30. között Kufsteinben, 1800. augusztus 25. és 1801. június 28. között Munkácson raboskodott. 2387 napi fogság után szabadul. Szabadulása után otthon élt családi viszályok közepette, rossz anyagi körülmények közepette, megbélyegzett emberként.
1804. november 16-án házasságot kötött Sophie-val, gróf Török Zsófiával. Ezt követően Kázmérban és Érsemlyénben laknak.1806. június. 10-én Széphalomra költözött, önállóan gazdálkodott, de mindig tele volt adósággal, élete végéig gyötörték az örökösödési, családi perek. 1806-ban súlyos anyagi gondok miatt a sárospataki kollégiumnak adta el könyvtárát.
1808-ban, 1812-ben, 1815-ben újra Bécsbe utazott. 1814-ben a sátoraljaújhelyi református gyülekezet főgondnoka. 1816-ban Erdélyben tett utazást.1820-tól a Zemplén megyei levéltár rendezésére kapott megbízást; olykor gyalog kellett megtennie az utat Sátoraljaújhely és Széphalom között.
1825-tól részt vett Pesten a Magyar Tudós Társaság előkészítő munkálataiban; számítása ellenére nem választották titkárrá. 1828-ban találkozik az ifjú romantikusok vezérével, Kisfaludy Károllyal. 1830-ban a történettudományi osztály tagja. 1831 áprilisában hosszú útra indul, útleírásain dolgozik. A Felvidéken kolerajárvány dúl, közvetlenül a terület lezárása előtt érkezik haza, Széphalomra.
1831. augusztus 23-án a kolerajárvány áldozata lett.
Első művét szülei ösztönzésére adta ki (Magyar Ország geographica, az az földi állapotjának lerajzolása, Kassa,1775). Lefordította Bessenyei György német nyelvű Der Amerikaner című elbeszélését (1776). A német érzékenység irodalma felé tájékozódva fedezte fel magának Gessner, Miller, Kayser, Goethe szentimentális műveit; fordításaiban próbálta ki a magyar próza hajlékonyságát. Geszner Idylliumi (Kassa, 1788) című tolmácsolása országos sikert aratott. Kayser-átültetése, aBácsmegyeynek öszveszedett levelei (Kassa, 1789) című regény cselekményét magyar földre helyezte, és mintát igyekezett adni a társasági tónus számára.
Kazinczynak az irodalmi pályán tett első lépései között kitüntetett hely jut a Bácsmegyeynek öszveszedett levelei (későbbi kiadásokban Bácsmegyeynek gyötrelmei) című regénynek. Kazinczy úgy mondta, hogy ő tulajdonképpen a Werthert szerette volna lefordítani, de nem jutott hozzá példányhoz, ezért esett választása a Kayser-féle Werther utánzathoz. A regény annak az élettapasztalatnak a foglalata, hogy reménytelenül ki vagyunk szolgáltatva indulatainknak, és semmiféle erkölcsi igényesség nem menthet meg bennünket attól az eshetőségtől, hogy rabul ejt bennünket egy végzetes szenvedély. Egy ilyen elementáris, a természet vak és ellenállhatatlan erejével érvényesülő szerelmi tűz ragadja magával Bácsmegyeyt, ez határozza meg életvitelét, s ez a kedves hiánya - vezet el végül halálához. A regény világa és Kazinczy „kassai érzelmek iskolája” ellentétet mutat. A regény hőse egyetlen leányba szerelmes végzetesen és reménytelenül, a regén írója viszont több ifjú hölgynek is csapja a szelet. A csapongó ifjúi magatartásba lehetet valami tudatos: hogy a Bácsmegyeyre leselkedő veszélyeket elkerülje, az igen érzéki természetű fiatal Kazinczy nem egy leányt, hanem a szerelmet választotta, ami kevésbé veszélyesnek és jóval kellemesebbnek tűnt. Ez olyannyira szembeötlő vonása volt az ifjú Kazinczynak, hogy öccse így jellemezte őt: az lett volna szerencsés, „ha a világnak abban a részében születtél volna, amelybe több feleséget tartani szokás.
Külföldi Játszó-szín címmel sorozatot tervezett, hogy a játékszíni mozgalomnak értékes színműveket adjon; vállalkozásából csupán a Hamlet (Kassa, 1790) jelent meg, németből fordítva. Irodalmi programjában a fordítás és a kritika meghonosítása a fő. Jozefinus nézetei miatt különbözött össze Batsányival. Orpheus című folyóiratában a radikális felvilágosodás szerzőinek is helyet adott; Rousseau felé tájékozódott. Lefordította A társadalmi szerződésrőlt, de ez nem jelenhetett meg, kéziratban jutott el Csokonaihoz, aki megsemmisítette. Az Orpheust szerkesztő Kazinczy már az 1790 körültől datálható, Herder nyomán kialakuló nemzethalál lehetőségével számot vetve indítja folyóiratát.
Lírai alkotásai közül ódái és dalai érdemelnek figyelmet. Egy alkalommal még jóérzékű költőtársait is megtévesztette; régies betűtípussal szedett, alig archaizált szerelmes verset csempészett Pálóczi Horváth Ádámhoz intézett verses levelébe. Már ekkor óvta költőtársait az alkalmi versek művelésétől, provincializmust, ósdi ízlést vetve az alkalmi versszerzők szemére. Herder, Goethe, Lessing átültetésére is törekedett; nem adta fel reményét, hogy magyar színészek Goethe és Lessing színműveit játsszák az érzékenykedő vagy lovagdrámák helyett.
Fogsága alatt elmélyedt ókortudományi tanulmányaiban, mindenekelőtt Winckelmann-műveket és az ókori képzőművészet alkotásait ismertető könyveket olvasott. Szabadulása után Goethe lett mintaképe, de továbbra is híve maradt Rousseau nevelési elveinek. Múltját sosem tagadta meg; fogsága előtti éveinek valláskritikai radikalizmusa azonban deizmussá szelídült, a társadalmi gyakorlatban is a türelmet és az erkölcsöt törekedett megvalósítani.
Fő törekvése a magyar stílus megújítása, a költők nyelvi törvényhozó szerepének hangsúlyozása. Harcot hirdetett a provincializmus ellen. 1805-ben az Árkádia-pör szembeállította Debrecennel; nem szűnő támadásokat intézett „Dea Debrecen”, a „mendikáns tónus” ellen. Jogos bírálata méltánytalan megállapításokkal keveredett; Csokonai értékelésében mind merevebb és igazságtalanabb álláspontja jelzi irodalmi elképzeléseinek korlátait. Újításai és bírálatai, erőszakolt neologizmusai kihívták írótársai nagy részének haragját. 1811-ben Tövisek és virágok (Sárospatak) című kötetével és Vitkovics Mihály barátomhoz című verses levelével új lendületet adott a nyelvújítási harcnak. Kazinczynak poetai berke (Pest, 1813) című verses- és fordításkötete mutatja a legtisztábban Goethe-imitációját, neoklasszicista elkötelezettségét.
A Mondolat 1813 című gúnyirat személyében is támadta. Kölcsey és Szemere válaszolt nem kevésbé éles hangú gúnyirattal (Felelet a Mondolatra, 1815). Kazinczy hívei sürgették, hogy a magyar irodalmat károsan megosztó harcok helyébe teremtsen békét. Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél (Tudományos Gyűjtemény 1819. 11. sz.) című cikkében Kazinczy módosította addigi álláspontját, „synkretista” nézetet fejtett ki, s máig ható érvénnyel fogalmazta meg a nyelvművelés feladatát: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s így egységben és ellenkezésben van önmagával.
Verses műveiben szívesen kísérletezett a ritornellel, a szonettel, a „szerbus manierral”, a költői levéllel és a szabad lebegésű jambikus verssel. Prózai művei közül levelei, útleírásai és élete végén végső formába öntött önéletrajzi írásai keltettek érdeklődést. Ez utóbbiak Horváth János szerint „nemcsak látókör, szellem és műveltség tekintetében, hanem mint műalkotások is messze megelőzik korukat”.
Kazinczy levelezése huszonhárom vaskos kötet. Az 5933 levélből 3200-nál több az, amit ő írt kortársaihoz. Ötéves volt, amikor az elsőt írta, az utolsót már nem tudta befejezni. A köztük eltelt idő hatvanhét esztendő krónikája. Levelezése kor- és kultúrtörténeti dokumentum. „...huszonöt esztendeig Széphalom a magyar irodalom központja. A szív szerepét tölti be, a szónak élettani értelemben. Levelek áradnak szét a kis házból az ország minden részébe - a postaköltségeknek jelentős része van a nyomasztó adósságban, amelyet később Kazinczy özvegyére és gyermekeire hagy -, a levelek többnyire nem csak a címzett olvasta, tovább keringenek írók és irodalombarátok között, folyóiratokat pótolnak, irodalmi köztudatot teremtenek, nyelvet újítanak...” (Benedek Marcell)
Az emlékirat terve, az „originális” mű létrehozásának ötlete 1807-1808-ban vetődött fel először. A Pályám emlékezete a gyermekkortól 1805-ig tartó életút megelevenítésére vállalkozott, s a „reppenő papirosszeletek” és a levelek lettek forrásai. A műből a „borzasztólag szép”, gyötrődésekkel teli pálya bontakozik ki. Az út a regmeci háztól harcokon, börtönön át addig a pillanatig ível, amikor legfontosabb küzdelméhez, a nyelv megújításához kezdett. Kazinczy nem „chroniconi rendben” mutatja be életét, hanem az előzetesen kijelölt „ángoly kert kompozíció” alapján. Az önéletrajz középpontjába a személyiség kerül, aki jelenét állandóan szembesíti a múlttal és fordítva. Ebből a szemléletből teremt olyan organikus alkotást, amelyikben egyszerre munkál jelen és múlt, kor és kortárs, eszme, elvont gondolat és köznapi cselekvés.
A Pályám emlékezete többszöri átdolgozásai közül a leggazdagabb és legszínesebb változat az 1817-es évszámot viseli. Ez aTudományos Gyűjtemény 1828-as évfolyamában jelent meg. De még ezzel a szöveggel sem volt elégedett Kazinczy. Hátralevő esztendeiben ezt is átdolgozta.
Az életrajz 1794-től 1801-ig terjedő szakasza, a fogság esztendei is belekerültek a Pályám emlékezetébe. Ezekben a fejezetekben az elhallgatás eszközeivel élt. A Fogságom naplója kéziratát 1828-ban adta át Toldy Ferencnek. A mű elfogásának pillanatától naplószerűen kíséri végig a 2387 nap eseményeit, a jakobinus per történetét, a mozgalom vezetőinek kivégzését, majd saját börtönéveit. Nemes Nagy Ágnes „véka alatt tartott remekműnek” nevezi Kazinczy börtönnaplóját. Önéletrajzi írása könyv alakban csak 1931-ben jelent meg.
Radnóti Miklós 1942 májusában kelt levelében így írt: „A szobám falán három ’családi kép’ van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének egy másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de Aranyról is sokan megkérdezik: a nagybátyád? vagy a rokonod? Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim


(Jankóné Pajor Ildikó , a Tabán Társaság elnökének írása)



KISTÉTÉNYI MELINDA

.......................

Melinda Kaindl családnévvel látta meg e világot 1926-ban, a mára lerombolt Tabán egyik szűk kis utcácskájában. Nevelőapja Krausz Márton, Marcika volt: a roppant bölcs, autodidakta sváb parasztember, aki a hindu filozófiától Freudig mindent olvasott és tanulmányozott. Az elképesztő zenei tehetség anyai ágról származik: az egyszerű és jóságos bécsi nagyanya, Maria Hicker Brahms és Schubert kánonokat énekelt barátnőivel esténként. Melinda édesanyja, a legendás sikosfalvi Szikossy Gizella hajlott koráig az ország legismertebb zeneelmélet-magántanára volt. Gizi néni hallása idősebb korában meglehetősen szelektívvé vált. Ha a fülébe ordítoztam, nem hallotta meg, ám három szobán keresztülsikoltott, ha növendéke egy összhangzattanpéldában egyszer is félreütött.
Melinda káprázatos tehetsége korán megmutatkozott: Polgár Tibor, a Rádió egykori zeneigazgatója mesélte nékem, hogy az 1930-as években Melinda – alig hat évesen – Mozart-stílusban improvizált a Rádió élő adásában. Anyja bölcsen nem a konzervatóriumba, hanem az Angolkisasszonyok Váci utcai intézetébe iratta be, ahol Melinda először találkozott Mater Szenszinsky mellett az orgonával.
– Nagyon féltem a sok síptól – emlékezett vissza –, egészen más volt, mint a zongora: a billentéssel nem tudtam megváltoztatni a hangját, és csak azt kiabáltam hisztérikusan: „Nem akarok többet orgonához ülni!”
Aztán beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol a karvezetés mellé mégiscsak felvette az orgonát. A karmesterséget Ferencsik Jánostól tanulta, aki meg is jegyezte róla: „Végre egy nő, akinek nem úgy áll a kezében a karmesteri pálca, mint egy főzőkanál!”
Melinda szerelmes volt Ferencsikbe, s szonetteket írt hozzá. Minthogy káprázatos hallása és elképesztő zenei fantáziája volt, unta magát Forrai Miklós szolfézs óráin, és többet nem ment be. Félévkor Forrai megbuktatta. Néhány nappal ezután volt az első főiskolai szolfézsverseny, Kodály elnökletével. Melinda gondolt egyet, és egyik társával benevezett. Amikor belépett, Forrai arca fehér lett a dühtől, odahajolt Kodályhoz és valamit a fülébe súgott, mire Kodály azt dünnyögte: „Majd meglátjuk!”. Az elképesztően nehéz, dóváltásokkal és fura ritmusokkal megtűzdelt francia szolfeggiókat Melinda játszi könnyedséggel leénekelte – az első díjat Kodály a zeneakadémiai tanári kinevezéssel együtt adta át.
Melinda koncertkarrierje elsősorban Bach-játékosként és improvizátorként vette kezdetét. Sorsa szomorú példája a vasfüggöny miatt Magyarországra bezárt művészeknek: amikor Sztravinszkij a hatvanas években meghallotta egyik improvizációs felvételét, állítólag így kiáltott fel: „Nagyobb tehetség, mint Bartók és Kodály együttvéve!”

Melinda tehát Magyarországon maradt, hétközben a Zeneakadémián tanított, vidéken koncertezett, s hétvégenként a jónevű Holiczy Vokál beugró tagjaként Gershwint énekelt a legendás Corvin Klubban.
Rövidre sikerült házasságából született Kristóf, akinek talán legnagyobb tragédiája, hogy az operaénekléstől a nyelvtanulásig mindenhez egyformán zseniális, és ezért nem tud egyetlen pályán sem elindulni.
Melinda a legmagasabbrendű és öntörvényű zseni, aki úgy viseli magán a tehetség rubintopánját, mint az Óz Dorkája: szinte nem is tud róla.
Bár már korábban is ismertem, nyolc éves voltam, amikor elmentem egy hangversenyére a Ferenciek templomába. A hangverseny után orgonához ültetett (ha emlékeim nem csapnak be, Bach f-moll fúgáját játszottam el néki), majd magához ölelt, és így szólt az ott lévő orgonisták füle hallatára: „Mókuska, ilyen tehetség csak egy születik egy évszázadban!”

Halálosan boldog voltam, s legszívesebben elsüllyedtem volna a pironkodástól. Maga mellé vett segédorgonistának az Angolkisasszonyok csudaszép orgonáján, s noha sok esztendő telt el azóta, és sok ezer kilométer ékelődött is közénk: örökre rabjává tett zsenialitásával, fantáziájával, kedvességével és végtelen szeretetével.
Csodálatos szellemének követeként álljon itt az egyik latin himnusz nyomán írt verse, amelyet – rá oly jellemzően – egy zöldségesek által használt, barna staniclira jegyzett fel, szemöldökceruzával:

Ó, üdvünk napja, Jézusunk, Te lángolj lelkünk rejtekén!
Az Éj homálya ködbevész, s a Földre tiszta fény derül.
Uram, Te hoztál új Időt. Ó, add, hogy vétkünk szégyenét
lemossa könnyünk tengere: a Szent Mosoly így ránk ragyog...
Hol egykor vétkes tűz rohant, most könnyek árja hömpölyög,
mert bűnbocsánat balzsama a kérges szívet megnyitá!

Csodás e Fény: a Te napod, hol immár minden felragyog!
Majd egykor ott örvendezhetünk, ahol, Urunk, Te vársz miránk.
Ím, térden állva Téged áld a mérhetetlen Szép Világ,
mit szent kegyelmed alkotott – daloljunk Égi Dallamot!



KLÖSZ GYÖRGY





Klösz György: A Tabán megörökítője
...............................................................................................
Johann Justus Georg Kloess 1844. november 15-én született Darmstadtban. Gyógyszerészeti, vegyészeti és fényképészeti tanulmányok után Bécsben kezdte meg pályáját. Két társával 1866 körül érkezett Pestre. Közösen nyitottak fényírdát a mai Petőfi Sándor és Régiposta utca sarkán, melyet rövidesen egyedül működtetett, majd legkésőbb 1872-ben átköltöztetett a ferences templom mögötti épületbe, az akkor Hatvani utca 1. szám alá. Alapító tagja lett a Magyar Fényképészek Egyletének. 1873-ban egyike a bécsi világkiállítás fotózásának monopoljogával rendelkező hat fős csoportnak. Ekkor kezdte meg a budapesti látképek készítését és forgalmazását. 1875-ben megörökítette a megáradt Ördögárok pusztításait, 1876-ban pedig, csónakkal szállítva felszerelését, a Dunától elöntött partokat. 1877-ben az új Ferenciek Bazárában, a mai Kossuth Lajos utcai kapu felett rendezte be új, kétemeletes műtermét. 1878-79-ben újra árvizeket fotografált Miskolcon, Egerben majd a legnagyobbat Szegeden. 1879-ban kőnyomdát állított fel, és ettől kezdve a sokszorosítóipar felé fordult. 1882-ben villát és nyári műtermet épített a Svábhegyen. Tagja lett a Svábhegyi Egyesület választmányának. 1884-ben a Hatvani utca 18. alá, a mai Semmelweis és Kossuth Lajos utca sarkán állott orvoskari épületbe helyezte át pesti műtermét. 1885-ben az Országos Általános Kiállításon bemutatta az egész Andrássy utat 1: 100 léptékben leképező panoráma-sorozatát. A Siemens és Halske cég megbízásából fényképezte az első pesti villamosokat. 1890 és 1894 között társtulajdonosa volt a Budapesti Látogatók Lapja című többnyelvű idegenforgalmi folyóiratnak. 1894-ben operatőrcsapatával fényképezte Kossuth Lajos temetési menetét. A kilencvenes évek második felétől sorozatokat készített a városrendezés miatt bontásra váró házakról. 1892-ben a Hunfalvy utcában épült fel saját villája, 1894-től házat, műtermet és nyomdát (a szomszédba pedig bérházat) emeltetett a Városligeti fasor 49. szám alatt. A millenniumi kiállításról, a kizárólagos jogú Fényképészeti Szövetkezés égisze alatt legalább hétszáz képet készített, önállóan is kiállított, fotóit számos pavilon szerepeltette anyagában. Felvételei sorra jelentek meg a kor sajtójában, kitüntetései szaporodtak. Az 1900-as párizsi világkiállításra készülve közel száz vidéki kastélyról készített külső és belső felvételeket. Fiát, Klösz Pált Bécsben a grafikai főiskolán taníttatta, 1903-ban társtulajdonossá teszi, a céget ettől kezdve Klösz György és fia udvari fényképészeti, térképészeti és kőnyomdai műintézet néven jegyezték. Az 1906-ban alakult Magyar Fényképészek Országos Szövetsége alelnökévé választotta. Bár fokozatosan visszavonult, de ez időből valók a távbeszélő hálózatról készített felvételei. 1913. július 4-én hunyt el. Sírja a Kerepesi temetőben található.


..................................... Klösz György fényképeinek hátlapja



Válogatás a korabeli fotóhátlapokból,katt ide.......................

.



KOSZKOL JENŐ



Koszkol Jenő (Dorog, 1868. ápr. 30.Bp., 1935. márc. 17.): festő.A Mintarajziskolában Greguss János, Székely Bertalan és Lotz Károly voltak a mesterei. Díjak: Esterházy-díj
(1896), állami vízfestmény-díj (1923). Hosszabb tanulmányúton járt Olaszországban, Németországban és Észak- Afrikában.
Bp.-en 1888-tól szerepelt kiállításokon akvarell és pasztell, táj- és városképeivel, valamint csendéleteivel (Konyhacsendélet, Miracoli-templom Velencében stb.). Hosszabb tanulmányúton járt Olaszországban, Németországban és Észak Afrikában. 1911-ben Aradon kollektív kiállítást rendezett. Az 1920-as évektől kezdve a nyarakat Esztergomban töltötte. Több hazai díjat nyert. 1888-tól rendszeresen szerepelt a Műcsarnok tárlatain. Művei az MNG-ben és a Történeti Múz.-ban vannak.











KRÚDY GYULA



Krúdy Gyula 1878. október 21-én született Nyíregyházán.
Magyar irodalmi arcképcsarnok
Apja, Krúdy Gyula jómódú nyíregyházi ügyvéd; anyja, Csákányi Júlia szobalány. Krúdyt törvénytelen gyerekként anyakönyvezték, szülei csak 1895-ben, tizedik gyermekük születése után házasodtak össze.
Iskoláit szülővárosában, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. A család elsőszülött fia csak író akart lenni és semmi más. Tizenöt éves korában jelent meg első novellája nyomtatásban, s ezt gyors egymásutánban még nyolc írás követte. Érettségijéig több mint kétszáz novellát publikált, közben diákújságokat adott ki, megszervezte a nyíregyházi sajtóirodát, hogy hírekkel lássa el a fővárosi lapokat. 17 éves volt, amikor a tuzséri hipnózistragédiáról szóló tudósítását - 1894-ben Tuzséron egy amatőr hipnotizőr médiuma hipnotizálás közben összeesett és meghalt - átvette a kor európai sajtója.
Az érettségi idején Debrecenben újságíró - „Az apám - büszke, nagyralátó ember - azt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe. Öreg tanárom, Porubszky Pál egy hét múlva értem jött: legalább az érettségi vizsgát tegyem le elébb”; „Hírlapírónak szöktem el a szülői háztól, vidéki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam, szerettem, nem is tudom, hogy mi történt velem...” -, később a nagyváradi Szabadságszerkesztőségében dolgozott.
A millenniumi ünnepségekre Pestre utazott, bekapcsolódott a századforduló pezsgő irodalmi világába, s élte a bohém művész mindennapjait. 1897-ben ismerkedett meg a nála csaknem hét évvel idősebb Spiegler Bellával. Bár egyikük szülei sem helyeselték a kapcsolatot, 1899 végén összeházasodtak.
Elképesztően sokat dolgozott. A századfordulóig közel félezer elbeszélést írt, hét kisregénye jelent meg a lapokban, könyv alakban került az olvasók elé egy novelláskötete és egy regénye. („Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusokra rótta apró gyöngybetűit. Még mindig napi 16 oldalt, Jókai teljesítményét szabta ki magának. Hosszú, gyötrelmes órákig tartó munkája közben csak néha állt meg. Ekkor karjait, ujjait tornásztatta, ropogtatta, s rágyújtott ki tudja hányadik Stambul-cigarettájára” - emlékezik lánya, Krúdy Zsuzsa.)
Bár népszerű író, az igazi ismertséget egy párbaj hozta meg számára. 1911-ben egy borozóban egy vagdalkozó huszártiszttől könnyedén elvette a kardját, s lovagias gesztussal átadta egy hölgynek. Ettől kezdve legendák keringtek kivételes testi erejéről, a nőkhöz fűződő kapcsolatáról, hetekig tartó mulatozásairól.
A világháború kitörése után katonai szolgálatra alkalmasnak találták, de nem kellet bevonulnia. Ekkor készült jelentős művei: Palotai álmok, 1914; Aranykéz utcai szép napok, 1916; Őszi utazások a vörös postakocsin, 1917. 1918-ban a Margitszigetre költözött. Elvált, majd 1919-ben házasságot kötött Várady Zsuzsával. A forradalom idején közírói szerepet vállalt, Móriczcal és Gárdonyival a Néplapot szerkesztette, riportot írt a kápolnai földosztásról. Az év terméséhez az Asszonyságok díja című regénye is hozzátartozik.
A húszas években népszerűsége csökkent, publikációs és anyagi gondokkal küszködött. Nem tartozott egyetlen irodalmi csoportosulás tagjai közé sem. 1927-ben kórházban ápolták, s az orvos eltiltotta eddigi életformájától. 1928-ban, ötvenedik születésnapján Krúdy-est hangzott el a rádióban. 1930-ban megkapta a Baumgarten-díjat, de a jelentős pénzösszeggel járó elismerés alig enyhített anyagi gondjain. El kellett költöznie a Margitszigetről. Szegénységben, nehéz anyagi körülmények között élte utolsó éveit.
1933. május 12-én halt meg Budapesten, koporsóját körülvették a műveit ihlető alakok, a nyírségi urak, a zsokék, a pincérek, örömlányok - alkotásait azonban csak a negyvenes években fedezték fel újra.
Krúdy Gyula a magyar irodalom legtermékenyebb alkotója; többet írt, mint Jókai vagy Mikszáth, s hatalmas életművének jelentős része máig vidéki újságok oldalain lappang.
Az állandóan új művekkel gazdagodó Krúdy-életmű a magyar irodalom egyik legváltozatosabb korszakában formálódott. A kései Jókai, Mikszáth, majd Ady költészete és a Nyugat indulása fut párhuzamosan művészetével. A pálya végén a kiteljesedő Babits, Kosztolányi és József Attila a kortársa. Krúdy munkásságának időszaka a stílusrobbanások kora: a későromantika, a realizmus, a naturalizmus, az impresszionizmus, szimbolizmus, szecesszió, szürrealizmus, új tárgyiasság stílusjegyei egyaránt fellelhetőek különböző korszakaiban írt műveiben. „Számára - mint író számára - a bomlás, a hanyatlás mond csak jelentőset. Színek, hangok, ízek, szagok felidézése, az impresszionizmus, a romantika, a szecesszió és a realizmus eszközeinek egymásba oldódása jellemzi írásait, s ezen belül fokonként az utóbbi elemek jutnak növekvő szerephez. Cselekmény tekintetében nem túlzottan gazdagok művei. Krúdy írásművészetének titka a stílusában rejlik. Mondatai zeneileg formáltak, ez a lágy zeneiség azonban olyan lazán bontakozik ki, hogy közben a hanyagságig menő spontaneitás élményét kelti. /.../ Irónia és meghatottság, légiesen finom körülírás és egyszerű tényközlés - mindez ott van asszociációk láncolatából kialakuló mondataiban.” (Tamás Attila)
Stílusában is feltűnő, magányos jelenség Krúdy. Nála a leírás konkrét tárgyainak gazdag szubjektív társításokon alapuló elsődleges funkciója az álomszerű hangulat felkeltése. Az elmúlt régi, szép idők (rendszerint közelmúlt) hangulatainak felidézését romantikus jellegű múlt iránti nosztalgia, melankólia, olykor irónia hatja át. Az idősíkokat egybemossa. Ezt nevezi Szerb Antal „szálelvesztési technikának”. Az időrend összekeverésével (időbontással és pillanatba-tömörítéssel) felszabadított asszociációk és főleg maga azemlékként és még inkább álomként felidézett hangulatkép impresszionista sajátosságokkal telítődik. Krúdy stílustörténeti érdeme az is, hogy a próza előadásmódjában a mikszáthi anekdotizmust és derűs tónust meg a többi hagyományos formát modernizálta.” (Szabó Zoltán)
Krúdyt olvasva néha azt érezzük, hogy a képek gazdagsága, az aprólékosan gondos kidolgozás hihetetlenül mély pesszimizmusból fakad: az író számára már csak a mellékes a fontos, az élet apró örömei. Nem a „kisrealizmus” diadala ez; Krúdy rezignált és búcsúzó mosollyal gyűjti össze a darabjaira hullott egységes valóság csillogó mozaikköveit.
Vagy éppenséggel: „csakazértis - optimizmus” lenne ez? Gyönyörködő-gyönyörködtető felmutatása annak: ilyen gazdag, ilyen kimeríthetetlen szépségű a világ!” (Kemény Gábor)
Pályája első korszakában, a tízes évekig tartó időszakban sokféle hatás formálja műveit: Jókai kései írásainak sajátos romantikája, Mikszáth anekdotizmusa, Reviczky Gyula hangulatlírája és legfőképpen Turgenyev illúziótlan világszemlélete (Az aranybánya 1900; A podolíni kísértet,1906).
Saját hangját, a jellegzetes krúdys stílust legnagyobb sikert arató művével, A vörös postakocsival 1913 találja meg. A regénynek nincs egységes cselekménye, hagyományos expozíciója és zárlata sem. („Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig”.) Két színésznő ismerkedik a „pesti vásárral”, ahol mindenki a boldogulás lehetőségét keresi. („Pedig a földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak.”) A címadó motívum, a vörös postakocsi jelkép és valóság egyszerre. A jelentés legáltalánosabb síkján a remények batárja, az élet kocsija a nem-életet élő Budapesten - mint ahogy tulajdonosa, a múltban és jelenben élő Alvinczi Eduárd, az élet hercege (az „első gavallér Magyarországon”, aki „a nők óhajtását mindig teljesíteni szereti”). Az író személyes szándéka szerint a még megmaradt vidéki élet üzen vele, a nagy és boldog XIX. század, amelyben ép és teljes volt az, ami az 1910-es években már csak töredékeiben található. A regény objektív jelentése szerint viszont a magyar feudalizmus vörös postakocsija dübörög az immár polgárosult Budapest utcáin. A mű hősei - Alvinczi, Rezeda Kázmér, Horváth Klára - az „aranyfácán csillogású napokat” sóvárogják. (Rezeda, az egykori vidéki publicista, az író alakmása, tapasztalja az eszményei és a valóság közti szakadékot. Képzeletben Puskin világában él - minden fejezet előtt Anyegin-mottó olvasható -, valójában kisszerű újságíró: „Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek...”) A regény az élethez vezető, de oly ritkán célhoz érő utakról szól, arról a mágneses erőről, mely vonzza a hősöket, akik - hogy legalább ámíthassák magukat - eladják lelküket a polgári világ ördögének, a pénznek. Ady Endre írja a regényről: „A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak, az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az úristen között lebegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.
... írói sikerem szinte elátkozottan, némán elkerült körülbelül harmincöt esztendős koromig. A Szindbád-novellák nagyszerű ellenségeket, váratlan olvasókat szerzettek. Sok sápadt, gyűlölködő arc lett ismerősöm. A könyvkiadó bátorságot kapott. A könyvecskéket kezdték venni Pesten és a Felvidéken. A sorsom mindenfelé taszigált a város egyik negyedéből a másikba. Mindig messzi Budán szerettem volna lakni, de csak a Margitszigetig jutottam egy régi házba, ahol hosszú, elgondolkoztató őszöket, emberhangtalan teleket töltöttem”. Krúdyt szeretett hőse végigkíséri egész alkotói útján, a Szindbád-történetek mindig az életmű legfontosabb pontjain jelennek meg. 1911-ben adja közre a Szindbád ifjúsága és utazásai című kötetét, majd egy év múlva a Francia kastély című regényét. Ezt követi 1915-ben a Szindbád: A feltámadás. A húszas évek novelláiSzindbád megtérése címmel jelennek meg. 1929-33 között születnek az utolsó Szindbád-történetek. Az élet- és művészi utat a Purgatórium című kisregény zárja, melynek szintén a mitikus hajós a főhőse.
A századforduló, a századelő mindent kétségessé tevő, bizonytalan időszakában az írók, művészek a megtartó érték, az örök emberi keresésekor érthető gesztussal fordulnak a mítoszhoz. A kor mitológia-igénye tükröződik James Joyce Ulysses című regényében, Ady biblikus hangvételű verseiben és bibliai tárgyú novelláiban, Babits korai elbeszéléseiben és a Gólyakalifa című regényében. Az írói rendteremtés egyik lehetséges formája volt a készen kapott mitológiai életséma alkalmazása - így talál rá Krúdy is a keleti mesehősre.
Krúdy a Szindbád nevet az Ezeregyéjszaka meséiből, gyermekkorának kedvenc olvasmányából vette. Az első Szindbád-elbeszélések - az első öt út - még struktúrájukban is az Ezeregyéjszaka hőséhez és történeteihez igazodnak. E novellák alapszituációja: Szindbád elszegényedése, hogy volt szegény és gazdag, az eredeti mese indításához kapcsolódik: „... apám kereskedő volt, mégpedig a legelőkelőbb és leggazdagabb polgárok közül. Még kisgyerek voltam, amikor meghalt, és rámhagyta a vagyont, az ingatlanokat meg a majorokat. Felnőttem és rátettem mindenre a kezemet, finom ételeket ettem, finom italokat ittam, fiatalemberekkel barátkoztam, finom öltözékekben cifrálkodtam, barátaimmal és társaimmal csavarogtam, és azt hittem, hogy ez örökké fog tartani, és hasznomra lesz. És ez így folyt egy ideig. Egyszer aztán mégis megjött az eszem: felocsúdtam léhaságomból, és észrevettem, hogy a sok kincs - volt, nincs, a sok szép ezüst elszállt, mint a füst, s amim volt, elvándorolt.” Az apa korai halála, a tékozló élet és a kifosztottság-érzet ott munkál a Krúdy-novellákban is.
Az Ezeregyéjszaka hét utazásához képest Krúdy-Szindbád öt ’igazi’ utat tesz. „... miután írói fikciójának megszerezte a szindbádi leszármazás hitelesítését, az ezeregyéji (nála ’sztambuli’) Szindbád helyébe észrevétlenül belopja Krúdy-Szindbádot, a mítosznak most már nincs szüksége az Ezeregyéjszaka kezességére: nagykorúsodott, kezeskedik saját magáért.” (Rónay György)
Szindbád alakja ugyanakkor az elbeszélő lírai hasonmása, alteregója is. Ez a művészi megoldás lehetővé teszi, hogy a problémákat az alkotó az alakmásra vetítse, kilépjen önmaga köréből, új nézőpontot találjon. Még akkor is, ha az alteregókban sok az életrajzi elem, a személyes mozzanat. A tízes évek magyar irodalmában gyakori ez az elbeszélői-lírai magatartás (Kosztolányi Dezső szegény kisgyermeke, Babits Gólyakalifa című regényében Tábory Elemér, Ady Endre Margitája). Az alteregó szerepeltetése kihat a novella kompozíciójára is. Nem a történet válik fontossá, nem szilárd, logikai vázra épül a cselekmény, hanem a főhős hangulata, érzelmei állnak a középpontban.
A hídon (Ötödik út) című novella egy utazás története. A halálra készülő Szindbád elhatározza, hogy felkeresi azt a kisvárost, ahol katonáskodott. A tényleges, a térben megtett útnál fontosabb a múlt felidézése, az emlékek közötti utazás.
A századforduló egyik legfontosabb élménye az idő átélésének újfajta lehetősége, az új időviszonyok tudatosulása. Henri Bergson (1859-1941) francia filozófus Teremtő fejlődés 1907 című művében megkülönbözteti az objektív, a mérhető időt és a tartamot, a szubjektív időt. A kettő együtt van jelen életünkben, alakítva, formálva személyiségünket. „A tartam a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előremozog. Ha a múlt szüntelenül nő, akkor határtalanul meg is marad.
Szindbád utazásai során az objektív idő mindent átformáló, megváltoztató hatásával találkozik. Szerelmei szépségét kikezdi az idő, gyakran már csak a lányukkal találkozik; ő maga fáradt, ősz hajú úriember lesz. A reális idő az, amelyik megkérdőjelezi, nevetségessé vagy keserűvé teszi emlékeit, az emlékekben élő érzéseit: „Szindbád hosszasan, elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medaillonban. Nini, milyen furcsa bajusza volt akkor, és haja milyen hullámos, mint egy fodrászé.... De az élet változásával, az idő múlásával együtt éli át az élet változatlanságát, állandóságát is. Ennek legfőbb bizonyítékai a kisvárosok: „A városka (melyben Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik... Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott, és egy kis csengő csilingelt, és Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanúgy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyákért, olajért járó cselédlányok keze alatt.” Ezt az élményt erősítik fel a kisváros megálló toronyórái, melyek olyan időt mutattak, „amilyen talán soha sincs.
A múlt képei, hangulatai nem vesznek el, hanem újra felidézhetőek. Nemcsak a városok, a tárgyak, a személyek bizonyítják az élet folytonosságát, hanem az élmények felidézhetősége is. E bergsoni tétel szép képi megfogalmazása olvasható a novellában: „... és mindjárt ezután valahol, valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán.
1919 utáni, pesti regényeiben már nem gazdagodik sok új színnel sejtelmes világa, de módosul műveinek közege: városi kocsmák, borozók, csarnokok népe elevenedik meg.
Ennek a világnak a legteljesebb bemutatása a Boldogult úrfikoromban 1930. Míg Kacskovics háztulajdonos, Vilmosi Vilmos és Podolini Lajos megrendeli reggelijét, benépesül a kocsma. „Egy társaság az átmulatott éjszaka macskajaját igyekszik sörökkel enyhíteni, de van itt báró, rejtélyes olasz, természetesen szerkesztő, s folyvást nő a társaság, míg végül táncra perdülnek, s elbúcsúztatják a béke e furcsa, de teljesen valóságos szigetét, amelyet másnap elad tulajdonosa Vilma kisasszonynak, s vele Podolini Lajosnak, aki bőséges tapasztalatokkal rendelkezik, hogy egy effajta intézményt üzemeltetni tudjon. Ez volna a boldogság? A jelek szerint igen. A köznapok boldogsága ez, mint ahogy a történet is azt bizonyítja, hogy a hétköznapokat is meg lehet tölteni ünnepi érzésekkel, szertartásokkal. Ezek a szertartásos borivások, nekikészülések, kézcsókok Krúdy regényvilágának fontos kellékei. Gavallérok emelik meg kalapjukat utolérhetetlen grandezzával, pincérek várnak türelmesen a rendelésre, mert tudják, hogy a rendelő ismeri még a békebeli szokásokat, s közben megáll az idő, átváltozik hangulattá, melynek éppoly
fontos eleme a temetési menet, mint a párolgó húsleves illata.” (Rónay László)
Krúdy Gyula Szindbád-történeteiből Huszárik Zoltán Szindbád címmel 1980-ban készített filmet.






KRAUSZ LIPÓT



kassius fotomix

video
Minden álom egyszer véget ér.. (044*)a zongoránál Zórád Ernő

Mikor egy nemrég előkerült,porlepte családi album fellelése kapcsán nekilendültem ennek a blognak,még nem sejtettem,hogy kiapadhatatlan témára leltem.
Az elsárgult színét vesztett fényképekről egy teljesen új világ tárult elém, anyám, nagyapám és a többi családtag,rokon eddig teljesen ismeretlen, titokzatos világa, élete az élő és lebontott Tabánban .
Ugyanis én 13 évi házasság és egy világháború után születtem 1946-ban,miután előző évben apám vonatszerelvényét a sztálini kegy behajózás előtt visszafordította a constanca-i kikötő-ben.
Az albummal kitárult egy kapu,hogy betekinthessek. A Czakó utcai iskola ,ahová anyám elemibe járt,a polgári iskola a Fehér sas téren,meg a Dávid Károly és Fia Dobozgyár,ahol nyaranta a családi kasszához hozzájárulandó dolgozott.Midőn adatok után kutatva az internet ajtaját is kinyitottam ,egyszerűen rámömlött a Tabán .
Különösen az ilyen sorok töltöttek el gyönyörűségge(Egy nő a kocsmában,Saly Noémi írása,részlet):

„Hiszen micsoda méltóság kellhetett ahhoz, hogy az ember éjszakának évadján felzörgesse az öreg Krausz Poldit, a budai Tabán legnagyobb tekintélyű kocsmárosát! Hogyan kellett tudni vállalni az ivás halaszthatatlan szükségét és legyűrhetetlen kényszerét! És Poldi bácsi ugyancsak méltóságteljesen fölkelt két komor vendége kedvéért, hosszú alsógatyájának bokamadzagját méltóságteljesen húzva maga mögött a földön, és leballagott nyolcvan nyaktörő lépcsőfokon a hegy hűs méhébe, látom, amint valami beavatás szerpapjaként cammog fölfelé a mocskos, penészes palackokkal, szuszogva, dörmögve leteszi a kis, zömök borospoharakat az asztalra, csönd van, finoman koppan a pohár, csurran a bor, Ady Endre és Krúdy Gyula – gondolom – nem koccint, csak összebólint, aztán majd valahogy kireggeledik, élet lesz, a Duna hűvös párái, vontatóhajók kőszénfüstje, vadgesztenyék óvó tenyere az iskolába igyekvő gyerekek kobakja fölött, kofák pakolódnak a Döbrentei téri piac ponyvái közt, a Rudas fürdő drabális masszőrje lepedőt cserél a nedves fapadon….
A Tabánt 1933-ban eldózerolták a föld színéről, Krúdy halálát mindenesetre meg kellett várni hozzá, nagy szégyen, hogy nem tudni, Poldi bácsival mi lett, kocsmák, leanderes, ecetfás kocsmák rogytak térdre a csákányok előtt, egyetlen eperfa áll a szánkózódomb közepén, szerintem az se kocsmaudvarból maradt….”

A leánderes,ecetfás udvarokról van némi fogalmam,a józsefvárosi Thék Endre utcában nőttem fel,ahol az udvaron-ahogy azt Presser megénekelte-csak ecetfa nőtt a poroló mellett,s a kapu alatt a tiltó táblára fittyet hányva tekerte verklijét a betérő kíntornás,várva a gangról lehulló aprópénzt.
Apám ,eredeti és becsületes mesterségét tekintve hentes és mészáros,aki ha rápillantott az utca túloldalán 1951-ben végleg bezárt üzletére , a Nagytemplom utcai talponállóban fojtotta bánatát egy-két nagyfröccsbe, néhány pillanatra felejtve , hogy húsz éves sikeres szakmai pályafutás után a korszellemnek megfelelve kénytelen-kelletlen átképezte magát vasesztergályos-nak.Nem is hívta a Kádár-rendszert,csak mocsokráciának.

Saly Noémi elbeszélését olvasva megütotte fulem a mondatfoszlány:”nagy szégyen,hogy nem tudni,Poldi bácsival mi lett”.
Nem addig van az! Hiszen már József Attila is kifakadt a kartotékadatok túlburján-zása miatt.(Ki hinné,hogy ő is ebben a korban élt,akár választhatta volna a Mélypincét a Japán kávéház helyett).Lehetetlen,hogy ne legyen adat a derék kocsmáros sorsáról ebben a világban,ahol mindenki figyel és megfigyelt egyben..
De kezdjük az elején.Poldi bácsi ,azaz Krausz Lipót egy közeli kis faluból Zsámbékról származott,ahol ősei sokadíziglen visszamenőleg korcsmárosok voltak. Evidens,hogy hivatásnak ő is ezt a nehéz pályát választotta. Mert nehéz pálya ez nagyon.
A pincér naponta több kilométert lohol,olykor tányérok hadát egyensúlyozva ,könnyed léptekkel sasszézik viszeres lábaival a vendéghad között,ceruzával a füle mellett oszt -szoroz fejben,fejet biccent a spiccesen távozó uraknak , kisztihandot lehelve a hölgyek felé. Ferenc nagybátyám , aki pincér volt a híres-hirhedt Fehér Ökörben, tudna erről mesélni. Ebben csak az akadályozza meg, hogy miután egy gyermektelen házasságot felrúgva elvált és feleségül vette egyik vendégét-aki megajándékozta a régen óhajtott gyermekkel-a megfeszített munkába már negyven éve viszonylag fiatalon belehalt.

Poldi bácsi számolt a kockázattal és döntött. Feljött a nagyvárosba és kibérelte a Mélypincét,harmincvalahány évesen. Pofon egyszerű ,de eredményes stratégiát dolgozott ki az üzlet fellendítésére. Tálalj egyszerű,házias étkeket, amit magad is szívesen eszel otthon. Az adag legyen bőséges, nem baj , ha a bécsi szelet lelóg a tányérról.Tegyél az asztalra jóféle búfelejtő borocskát, ami könnyű, itatja magát,de nem üti ki a vendéget,mert akkor ki fog fizetni? Add mindezt a környéken a legolcsóbban, hátha híre megy. A rezsiköltségeket úgy csökkentheted, ha nem alkalmazol szakácsot, pincért, hanem családi vállalkozásként üzemelsz. Mindehhez kitartó szorgalom, napi mókuskerék robot, a kis vendég és a sűrű fillér megbecsülése járuljon és a siker nem maradhat el.

Az ötlet fényesen bevált. A Mélypincének híre ment Pesten és Budán. Írók,költők, híres és névtelen bohémek lepték el a pár asztalnyi vendégteret, elvegyülve a helybéli iparosokkal, hogy részesei legyenek a Leni néni nyújtotta kulináris örö-
moknek. Poldi bácsi , azaz ekkor még csak Poldi a szomszéd papírkereskedésben beszerzett egy üres bőrkötésű (bár Márai szerint egyszerű viszosvászon volt az a bőr)mappát és kinevezte Vendégkönyvnek.
Dedikálók többek között:
Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szerb Antal, Márai Sándor ,Várkonyi Titusz,Székely Mihály,Szép Ernő,Bóka László,Kálnay László,Hargitay István,Varannay Aurél,Kellér Andor.

Szép Ernő ezt írta a könyvbe:”A derék Krausz Poldi,olyan magyar mint Toldi.”

Székely Mihály:”Rám mindig számÍthat,mint igaz jó barátjára,a legmélyebb pincehangoktól a legmagasabb női szopránig.”
A Krausz család eközben fölnevelt két lányt és három fiút.Az egyik lányról Dutka Ákos így ír:
“„Volt Poldi bácsinak egy roppant érdekes lánya,lehetett 18-20 év között. Formás ,egészséges zsidólány volt,szépen gitározott ,odaállt rendesen Krúdy asztala mellé s halkan,szordínósan régi avasi nótákat pengetett.
Béla nevű fiúk 2002-ben állíiólag még élt( 92 évesen )New Yorkban.


A harmincas évek felé egyre gyakrabban merült fel a Tabán lebontásának réme. Tulajdonképpen már az első világháború előtt megindult a városrész lebontása, de a csákányok háború meg a pénzhiány miatt hosszú időre leálltak.
1930 körül írja Márai Sándor:
„Tabán már évek óta jórészt abból él, hogy lebontják; mint az üzlet, amely állandóan és visszavonhatatlanul végkiárusítást hirdet. Tabánt sem azért keresik fel a pesti látogatók, mert van, hanem, mert évek óta az a híre, hogy megszűnik.”
Aztán az események felgyorsultak. Világválság ide-vagy oda,kezdett komolyra fordulni a dolog. Az ottlakók hiába reménykedtek,hogy a fővárosnak nincs elég pénze a bontás-hoz kubikusokat vásárolni. A bontás szaga már a levegőben volt. Sorra kapták meg a lakók a kiköltözési ukázt,házak omlottak le máról holnapra,beállt az ostromállapot.
Poldi bácsi letette a pincérkötényt, hóna alá vette az immár elhíresült vendégkönyvet és felballagott a hivatalba,hogy érveivel és bizonyítékaival állítsa meg a múlt lerombolását. Ám hiába volt a könyörgés, a határozatot kegyetlenül végrehajtották: 1933. október másodikán éjfélkor bezárt a bolt, s két hét múlva már semmi sem mutatta, mi állt itt hajdanán.
Poldi bá új kocsmát nyitott az Izabella téren a Magyar Színház mellett, de ez már csak 3 évig állt fenn. Néhány híve még ide is követte. A vendégkönyvbe újabb beírások kerültek.

„A Tabánt le lehetett bontani ,de Poldi bácsi örökkévaló”-írta a könyvbe Bóka László.

Aztán végleg közbeszólt a politika,bejöttek a zsidótörvények,végül beköszöntött a nyilas hatalomátvétel.
Poldi bácsi mégsem elsősorban magára gondolt.
Márai Sándor írja a Föld,Föld!-ben,hogy az öreg a vendégkönyvet az 1944-es német megszállás után felvitte hozzá,hogy őrizze meg,ha netán őt deportálnák származása miatt.
”Krausz Poldi életének,a tabáni korcsmáros szerényszegény,mindig derűs,dörmögő bormérő életének ez az album volt a remekműve. Most a pusztulás küszöbén ezt akarta megmenteni.”
Márai nem fogadhatta el,nem vállalhatta a megőrzés felelősségét,mert magát sem érezte biztonságban. Később úgy tudta, a könyv elpusztult a háborúban Krausz Poldival együtt. De tévedett,mindketten megmenekültek.

Kelecsényi László így ír erről Márait idézve:
„A vasárnapon, amely 1944. március 18-át követte, a kora délutáni órákban csöngettek budai lakásom ajtaján. Krausz Poldi állott az ajtóban, hóna alatt újságpapírba csomagolt albumot szorongatott. (…) Kis termetű, meghajlott hátú, tömött harcsabajszos, zömök emberke volt, kisalföldi ízes magyarsággal beszélt. (…) Reszketett a keze, amikor átnyújtotta az albumot, élete művét, egyetlen kincsét. A viaszosvászonba (!) kötött albumba írók, újságírók, művészek, éjszakai emberek, a budapesti szellemvilág lézengő ritterjei írtak néha tréfás, néha komoly emléksorokat. A betű és a hontalanság vándorlegényei, ez a minden politikai, vallási szektánál hűségesebben összetartó társaság, ezek voltak a Mély Pince, Poldi kliensei.” (Márai Sándor: Föld! Föld! Akadémiai és Helikon, 1991, 292. p.)
Márai, aki saját bizonytalan helyzete miatt nem vállalta az emlékkönyv megőrzését, emlékezésében azt sejteti, hogy Krausz Poldi is és a kötet is elpusztult a világégés végóráiban. Szerencsére Poldi túlélte az újlaki téglagyárat(!), túlélte a lengyelországi megsemmisítő tábort(!), és a vendégkönyv is megvan (jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában).

Csordás Lajos írja ,hogy megtalálta a derék kocsmáros unokáját,Kürti Györgyöt,aki elmesélte nagyapja további sorsát.

“Krausz Poldi és felesége a háború nehéz napjait lányuknál, a József körúton , majd Zuglóban, a Kerékgyártó utcában , végül egy Hungária körúti lakásban vészelte át, köszönhetően az üldözöttekkel szolidáris embereknek.Szövetség utcai lakásukat kifosztották, ”Poldi mama” 1945-ben meghalt. Férje még tizenegy évig élt, 1956 őszén 86 éves korában távozott.Unokája ,Kürti György a vég előtt meglátogatta a kórházban.Egy üveg bor volt az öreg kívánsága,mint annak idején Krúdynak , amikor még ő ment az íróhoz beteglátogatóba.”
Egy szégyennel kevesebb tehát,kedves Noémi,és ez így van rendjén.Örömmel töltött el(bár gyanítom ,hogy azóta szintén tudja) Poldi bácsi sorsának kiderítése,az érdem azonban nem az enyém,én csak összeférceltem és közzéteszem az eddig csak kevesek által ismert adatokat . Most már csak egy bökkenő van a dologban ,hogyan bujkál-hatott az idős Krausz házaspár a nyilas időkben egy Hungária körúti lakásban , miközben a másik vélemény szerint egy lengyel koncentrációs tabor lakója volt?
De én ezt a szakemberekre hagyom. Remélem , egyszer ez is kiderül.

Utóirat:
Köszönet a két szakembernek Poldi bá sorsa kiderítéséért, egyben elnézést kérve a sűrű ollózásért.Egy amatőrnek ez talán megbocsájtható

Kaszás Ferenc



KUTHY LAJOS
Bejegyzés közzététele


Kuthy Lajos (kővágó-örsi),

a m. tudom. akadémia levelező tagja s a Kisfaludy-társaság tagja, K. Sándor ev. ref. lelkész (ki Heidelbergában nyert theologiai doktorságot) és técsői Vernyika Zsuzsánna fia, szül. 1813. jan. 9. Ér-Mihályfalván (Biharm.); de atyja már 1814-ben elfogadta a székelyhidi jövedelmezőbb egyház meghivását és családjával oda költözött. K. a természet szépségeivel megáldott ezen helyen nyerte legelső benyomásait, melyek őt később e vidék kitünő leírójává tették; itt terül el a szép költészettel leírt Beszterczei lápvidék, itt ismerte meg a Hazai rejtelmek köznépét, ez a kiváló alföldi magyar népet. Classicus műveltségű atyjától nyerte első oktatását, mire 1821-ben a debreczeni főiskolába adták szülei; a debreczeni körbeliek (Földi János, Fazekas Mihály, Kovács József, Gyöngyösi János, Édes Gergely, Varjas János sat.) voltak tanárai; 1827-ben a bölcseleti karba iratkozott be s három évig a bölcselettel és történelemmel foglalkozott. Atyja óhajtásának, hogy pap legyen, engedve, 1830 őszén a theologiára lépett. Már ekkor kitünt társai közül verseivel és elbeszéléseivel. 1833-ban mint harmadéves theologus szakított a papi pályával s egy barátjának sérelme miatt többed magával elhagyta a collegiumot. Nevelőnek ment az Olasz családhoz Nagyváradra s a jogi pályára készült. Uj helyén alkalma volt Bihar vármegye intelligentiájával megismerkednie és jó modorával megszerettetnie magát; itt kinevezték megyei jogyakornokká. Stilusa gyakornoki munkálataiban feltünt a megyén és aljegyzővé választották. Az 1832. decz. 16. Pozsonyban megnyilt országgyűlésen nagy harczok folytak s K. vágyott oda jutni. 1834-ben az új országgyűlési követ mellé patvaristának rendelték. Követével 1834 őszén ment föl Pozsonyba, a hol csakhamar belemerült a pozsonyi ifjuság mozgalmaiba; a mellett némi jövedelmező állást is nyert Kossuth hirlapirodájában. Mihelyt azonban a rendek 1836. máj. 2. szétoszlottak, a helytartótanács kiadta az elfogatási parancsot Lovassy László és társai ellen. K. sietett haza Asszonyvásárra (hova atyja időközben költözött); ott fogták el máj. 23. és meglánczolva Budára vitték a József-kaszárnyába, hol minden kihallgatás nélkül öt hónapig ült nedves földalatti boltban, míg végre 1837. márcz. 7. a hétszemélyes tábla által megerősített ítélet folytán szabadon bocsáttatott ugyan, de az ügyvédi vizsgálat letételétől eltiltották. Az Olasz családnál Nagyváradon nyert újra menedéket és néhány hét mulva ismét megyei aljegyzőjésév tették. Ekkor a város társas köreiben nagy kedveltségnek örvendett; a szép fiú csakhamar szerelmes lett az alispán leányába Thurzó Jettába, a ki azonban 17 éves korában elhalt. A balsors és a szenvedélyek csakhamar szorgalmas és ünnepelt íróvá tették. Időközben Kolozsvárra ment, hová az erdélyi ellenzék hívta meg az országgyűlési hirlap szerkesztésére. Az erdélyi országgyűlés azonban 1838. márcz. 31. eloszlott. Ekkor K. Pestre jött és itt Sombory Imre kir. táblabiró jurátusa lett. Ismételten folyamodott az ügyvédi vizsgálat megengedéseért, de hiába; 1844-ben ugyan megkapta az engedélyt, de ügyvéd többé nem lett. Minden erejét az írói pályán érvényesítette s az akkori szépirodalmi lapoknak egyik legszorgalmasabb munkatársa volt. Három szinművével kevésbbé volt szerencsés; a kritika elítélte. Végre szivének vonzalmát követve, 1839. máj. 29. oltárhoz vezette topai Kalicza Johannát, a szép és vagyonos komáromi leányt. Házassága azonban nem volt boldog; az egyszerű kisvárosi leány nem tudta magát beleélni az excentrikus férfi házi életébe, csakhamar visszament édes anyjához Komáromba, hol együtt élt Vilma leányával (később Szabó Béláné; ennek szintén Vilma (Zsanet) lánya Kathona Gézának, a csallóközi ármentesítő társulat hivatalnokának neje, a ki férjével és anyjával az ősi Kalicza-házban lakik Komáromban.). Az 1839. nyár végén, hogy felejtse bánatát, utazni ment Magyarország felvidékére és Ausztriában is járt. Pestre visszatérve, ismét régi ismerőseit, a színészeket és a szinésznőket kereste fel; ezeknek a társaságában keresett szórakozást. Szivesen eljártak barátai ízléssel berendezett, kényelmes lakásába is, hol magyaros vendégszeretettel fogadta őket. Neki a társaság éltetője volt; itt feledheté a sors üldözését, életének szenvedéseit. Minél előkelőbb volt a kör, melyben megjelenhetett, annál vidámabb, annál fesztelenebb volt; vidámsága, szellemes megjegyzései mindenkit elragadtak; csaknem mindenütt ő vezette a társalgást. Főuraink a vidám, szellemes férfit nagyon kedvelték. Igy jutott be József nádor salonjába is, fiainak, István és József főherczegeknek ajánlása útján. Előkelő nők körébe Batthyány Lajos grófnál jutott, ki 1843 elején Kuthyt magántitkárául hívta meg. Batthyány nagy házat vitt; roppant kiterjedésű birtokainak felügyelete is nagy gonddal járt. Kuthy kötelességét híven és pontosan teljesíté; ezért Batthyány nagyon megszerette. Derült vidám kedélye felvidította a hölgyeket is, kik testi, lelki szépségének szívesen tömjéneztek; később elkényeztették, kegyeltjükké tették, kinek talán egy estélyükről, egy kirándulásukról nem volt szabad elmaradnia. K. iránti rokonszenvüknek páratlan s irodalmukban a mai napig egyedül álló bizonyságát adták akkor, a midőn (1845. szept.) az uzsorások kezébe került költőnek elárverezett, értékes butorait a saját pénzükön megvásárolták és a kedveltnek visszaadták. A magyar tudományos akadémia 1843. október 7-én választotta levelező tagjává, a Kisfaludy-Társaság pedig 1845. jan. 28. vette fel tagjainak sorába. Az 1843. máj. 24. megnyilt országgyűlésre Batthyány Lajos gróffal fölment Pozsonyba. Híre s népszerűsége már ekkor országos volt; a fiatalabb írók és az országgyűlési ifjuság örömmel kereste fel Kuthynak vendégszerető szállását. Ez ünneplés jól esett hiuságának; megszokta a kényelmet, a fényüzést, sőt a pazarlást is, annyira, hogy midőn 1844. nov. 13. az országgyűlés bezárult és ő Battyhányval visszajött Pestre, itt oly életet kezdett, mely jövedelmét sokszorosan fölülmulta; butorait Párisból hozatta; keleti pompa, délszaki növények illata fogadta a belépő vendégeket; hetenként kétszer-háromszor thea-estélyre hívta meg barátait; itt látogatta meg őt Jókai is Petőfi társaságában. Időközben lemondott magántitkári állásáról. 1845 elején a gyáralapító társaság megválasztotta titkárul; ezenkívül még több egyesületnek tagja s előadója volt. 1846-ban jelent meg az újévi könyvpiaczon és nagy hatást tett Hazai rejtelmek cz. regényének három első füzete. Időközben ellátogatott haza Asszonyvásárra atyjához, ki egyházmegyéjében ülnök és esperességi jegyző volt; meglátogatta 1844. júl. 17. elhunyt édesanyjának sírját; lerándult Aradra, Temesvárra, hol 1845. okt. Temesmegye táblabirójává választották; ekkor gyűjtötte regényéhez az anyagot. 1846-ban a farsangkor a tánczvigalmakban mindenkor tevékeny részt vett; tánczolni nagyon szeretett. 1847. máj. hitelezői elől ismét vidékre menekült és azóta már ritkán fordult meg Pesten. Azon év nov. elején megnyilt országgyűlésre Pozsonyba sietett Batthyányval, ki újra meghívta titkárának. Pozsonyban ismét úri életet élt. Jövedelmező titkári állása és a Hazai Rejtelmek hatezer forintnyi tiszteletdíja újra túlköltekezésre ragadta. Azonban régi vidámsága már eltünt; a túlfeszitett munka idegessé tette. A márcziusi napokban az általános lelkesedés Kuthyt is elragadta; bár korántsem volt forradalmi ember és sejté a véget, hivatalt vállalt és Battyhány miniszterelnöki irodájának igazgatója, majd Szemere Bertalan mellett osztálytanácsos lett. De egészsége egyre hanyatlott, kedélye elkomorult. 1849-ben követte a kormányt Szegedre, majd Aradra is. Az aug. 13. fegyverletétel hírére Nagyváradra, onnét atyjáhz Asszonyvásárra, majd a Rézhegységnek (Biharm.) vidékén húzta meg magát nyolcz hónapig. 1850 derekán fölment Pestre, hogy a polgári törvényszék előtt feljelentse magát, és kegyelmet nyert. Budán a Szarvastéren bérelt hónapos szobácskát, mert pénze, jövedelme alig volt. Szorgalmasan írta novelláit, kezdetben Ariel név alatt; habár ekkor is keresett író volt, úgy hogy alig jelenhetet meg Album, hírlap vagy folyóirat az ő dolgozata nélkül, a megélhetés gondjai miatt mégis kezdett kétségbeesni; ehhez járult atyjának 1851. máj. 26. történt halála, mely szomorú eset fájdalmasan hatott érzékeny szívére. A Tátrafüreden töltött nyári évad némileg megerősítette őt. Szeptemberben lement testvéreihez, a kik közül három hajadon leányt nagyon rossz anyagi körülmények közt talált; ezeket kellett segélyeznie s K. elhatározta, hogy nővéreinek biztos hajlékot szerez. 1853. őszén hivatalért folyamodott és decz. 6. közölte a hivatalos Budapesti Hirlap, hogy a cs. kir. belügyminiszterium a nagyváradi helytartósági osztály területére másodosztályú megyebiztossá kinevezte. Hivatalos működését Szatmáron kezdte; 1855-ben már Aradon volt megyei főbiztos. Hivatalos emelkedésével híre, népszerűsége fokozatosan süllyedt. Régi társai, barátai gyakran szemére vetették ballépését, kárhoztatták tettét. K. a támadásokat kikerülendő visszavonult tőlük, idegenkedő, tartózkodó lett velök szemben. De, a hol csak tehette, védte, pártolta a megtámadott magyar nemességet és polgárságot. 1855. márcz. 5. Erzsébet császárné első gyermekének, Zsófiának születése alkalmából Szózatot írt és nyomatott ki. E költeményt csak felszólításra s talán fenyegetésre készítette. Ezért még mélyebb megvetéssel fordultak el tőle. Ezen gyűlölködés miatt A királyé olvasója cz. utolsó regényét, mely a Budapesti Hirlapban (1860) jelent meg, be sem fejezhette. Végül láttuk a megtört, hanyatló erejű írót, a mint társtalanul járt Pesten, a mint egyedül, mindenkitől kerülve ült a Kisfaludy-társaságnak és a m. t. akadémiának termében, a mint otthon a Tabán egy szűk és sötét szobácskájában mereng és vallásos elmélkedésekbe mélyed. A beteges Kuthyt 1861-ban felmentették a munkától és rendelkezési állapotba helyezték. 1862-ben lement Diószegre; innét Litérbe (Biharm.) távozott, hogy némileg felüdüljön. Még ugyanezen évben kinevezték Nagyváradra megyei főbiztossá a bűnfenyítő törvényszékhez 1470 frt fizetéssel. E fizetésből szépen megélhetett volna, de nem tudott gazdálkodni; a hitelezők régi adósságaiért pörölték; az örökös perköltség miatt adóssága folyton nőtt. Végre 1863-ban csődöt kértek ellene. (Adóssága 4520 forintot tett ki; hitelezőinek fölajánlott 260 nyomatott ívre terjedő összes munkáit, ívét 25 forinttal számítva 6400 forint értékben. Sikertelenül.) Csődbe esése miatt nyugdíjazták. Ekkor a szerencsétlen ember egy kis házat bérelt Nagyváradon és itt tengette csekély nyugdíjából életét. 1864. aug. idegláz lepte meg és 27. meghalt. A Kisfaludy-társaságban 1869-ben Degré Alajos mondott fölötte emlékbeszédet.
Forrás. Szinnyei József